A világon található állatok közül a mély tengerekben és óceánokban él a legtöbb világító faj. A vaksötétben az állatok semmilyen természetes fényforrásra nem számíthatnak, ezért saját fényforrást állítanak elő a könnyebb tájékozódás érdekében. Ismerjük meg a legérdekesebb és legismertebb fluoreszkáló állatokat.

A Csendes-óceánban honos kristály medúza fizikai ingerek hatására világít. A medúza csupán 10-20 cm hosszú és zöldeskéken világít a sötétben. Szervezetének világító anyagait brit tudósok rákos sejtek kimutatására használják. 1961-ben ebből a fajból izoláltak először fluoreszkáló anyagokat. Két tudós, egy japán és egy amerikai 2008-ban Nobel díjat vehetett át a kutatásaiért. A Vörös-tengerben, Földközi-tengerben és az Atlanti-óceánban élő vörös medúza is világít. A víz turbulenciájának segítségével állítja elő a fényeket és ennek megfelelően fel-felvillan a fénye úszás közben.

Az egyik legszokatlanabb mélytengeri világító állat a vámpírkalmár. A polipok és tintahalak közeli rokona, a lábasfejűek közé tartozik. Áldozatait a csápjain található fénylő pontokkal vonzza magához. A vámpírkalmár valóságos élő kövület, már a harmadidőszakban is létezett, de csupán 100 éve fedezték fel. Életmódja is szokatlan: az egyetlen lábasfejű, amely felhagyott az aktív ragadozó életmóddal, ugyanis elsősorban bomló szerves anyagokkal, dögökkel és más állatok ürülékével táplákozik.

Az európai horgászhal Európa és Afrika parti vizeiben, 2-3 m mélységtől 550 m mélységig fordul elő. Testéhez viszonyítva hatalmas feje van, úszói csökevényesek. Táplálékszerzéskor nincs szüksége a gyorsaságra, fenéklakó életmódot folytat. A hátúszójából egy "csalibotra" emlékeztető rúd fejlődött ki, amely világít és odavonzza a kíváncsi halakat. A horgászhal ide-oda mozgatja a csalit, majd az odaúszó, könnyű prédát remélő halakat bekebelezi.

Az óceánokban élnek planktonikus élőlények, apró krillek is, melyek fényt bocsátanak ki. A világításnak szerepe lehet a tájékozódásban, a párkeresésben és az egymás közötti kommunikációban is. A tudósok azt is feltételezik, hogy a felülről jövő fény elleni megnyilvánulásként a ragadozók elleni álcázásban is szerepe van.

A legismertebb fluoreszkáló állat a mindenki által ismert szentjánosbogár. Ezek a bogarak akaratlagosan képesek kivilágítani testük hátsó szelvényeit. A világítószervek a potroh végén foglalnak helyet a hasoldalon. A sárgászöld fény kémiai úton jön létre. Ehhez oxigén, vaz, luciferin és egy luciferán nevű enzim szükséges. Ha a rovar megszakítja az oxigénfelvételt, a világítás kialszik. Az ivarérést követően csendes nyári estéken a szárnyas hímek világítva repülnek, hogy párt találjanak maguknak. Dél-Amerikában is él egy világító rovar, a Pyrophorus noctilucus, melyet a bennszülöttek kis ketrecekbe gyűjtenek és lámpásként használnak.

A legelképesztőbb világító állatok talán a skorpiók. UV fénynél ugyanis zölden világítanak. A tudósok még vitatkoznak ennek okain. Egyesek szerint véletlen, mások vegyi reakciókra hivatkoznak. Olyanok is akadnak, akik szerint a skorpiók így vonzzák a zsákmányukat. Az is lehet, hogy a skorpiók így kommunikálnak vagy ismerik fel fajtársaikat. Az Oklahomai Egyetemen újszerű magyarázattal álltak elő: a skorpiók át tudják változtatni a hold-vagy csillagfényt arra a színre, amit a legjobban látnak, vagyis a kékeszöldre. Ez megmagyarázhatná, hogyan lehet olyan hihetetlenül érzékeny a szemük, hogy a Földre éjszaka eső minimáli csillagfényt és hasznosítani tudják.  A skorpiók többsége sivatagban él és rejtőzködik a fény, a ragadozók elől. A sötét rejtekhelyek megtalálásában is segíthet a fényérzékenységük. A tudósok több tucat sivatagi skorpiót vizsgáltak meg különféle hullámhosszú fényekkel. Bár teljesen sötét volt, az állatok könnyen megtalálták a búvóhelyeket. Akár egy földre hullot falevelet is érzékelni tudnak a sötétben. Számos vizsgálat után arra jutottak, hogy a skorpiók teste felfogja a fotonokat az UV sugárzás hullámhosszain. Ezt zöld fénnyé alakítják, amit az idegrendszerük dolgoz fel. Ennek okát még nem sikerült megválaszolni. Talán a szemeiken kívül ezt a rendszert használják környezetük feltérképezéséhez. További kísérleteket végeztek bekötött szemű skorpiókkal. Az állatok akkor is megtalálták a rejtekhelyeket és reagáltak a zöldes fényre, amikor a szemükkel nem láttak.

Források:

3. évezred 2013 októberi szám

http://borostyan.net/2012/10/02/vilagito-allatok/