Tudom, már írtam egyszer az elevenszülő halakról, de úgy döntöttem, a mostani cikkem témája a szivárványos guppi lesz. Egyrészt, személy szerint az egyik kedvenc halam a guppi, illetve egyre több emait kapok, hogy milyen hallal érdemes kezdeni akvarisztikai pályafutásunkat, és hogy melyik halfaj fér el kis helyen, vagy szaporodik könnyen. A válasz: a guppi. A mostani írásomban különösen hangsúlyt fektetek a különleges külsejű, fajtatiszta guppitörzsek bemutatására és ezek továbbtenyésztésének részletezésére.  

A szivárványos guppit (Poecilia reticualata, régebben a Lebistes nembe tartozott) sokszor még azok is ismerik, akik nem rendelkeznek akváriummal. Szaporasága, egyszerű tarthatósága és rendkívüli színeinek köszönhetően a guppi toronymagasan a legismertebb és legnépszerűbb halak listájának élén áll évtizedek óta világszerte. Természetes élőhelye Közép és Dél-Amerika, Venezuela, Barbados, Trinidad és Tobago. Egyaránt megél a folyókban, patakokban, tavakban és enyhén sós brakkvizekben is. Közép-Amerikában "milliós halaknak" nevezik, ezzel is utalva rendkívüli szaporaságára. A vadonban a guppinak számos ellensége van, kiváló eleségként szolgál a nagyobb testű halaknak és egyéb ragadozóknak. Mivel sok guppi válik ragadozók martalékává, a halacska a gyors és hatékony szaporodási ciklusával ellensúlyozza ezt a veszteséget. A sűrű növényzettel átszőtt partközeli vidékek guppi-óvodaként szolgálnak az ivadékoknak.

A szivárványos guppin kívül hazánkban is egyre népszerűbb a törpe guppinak is nevezett Endler-guppi (Poecilia wingei). Apró mérete ideálissá teszi a nano-akváriumban való tartását. Az Endler-guppit először 1937-ben Frankly F. Bond fedezte fel, de nevét mégis John Endlerről kapta 1975-ben. Eredeti élőhelye a Laguna de Platos, egy brakkvízi tó volt Venezuelában, napjainkra innen kipusztult a mellette létesített szemétlerakó vízszennyezésének köszönhetően.  Minden téren megegyezik a szivárványos guppival. A színjátszó törpeguppi (Poecilia picta) nálunk még egyáltalán nem kapható kereskedelmi forgalomban. Dél-Amerikából származó, 3-5 centis hal. Alapszíne ezüst-zöld, testén sárga, kék és fekete foltok vannak. Első ránézésre nagyon hasonlít a vad guppira, de teste áramvonalasabb és nem olyan nagy a farokúszója. Létezik egy vörös színezetű változata is, melynek teste narancs-vörös, fekete foltokkal. A nőstények ezüstös színűek, az idősebb egyedek hasi része gyakran arany vagy narancsszínű. Sokáig úgy hitték, hogy a Guyanában élő feketeszalagos guppi önálló alfaj, ám később megállapították, hogy csupán a szivárványos guppi egy regionális változata.

            Endler guppi-pár                                                       Színjátszó törpeguppi-pár                                  

A guppi mindenevő hal. Szúnyoglárva pusztító tevékenysége miatt a világ számos részén szándékosan betelepítették folyókba és tavakba. Budapesten találkozhatunk guppikkal a margitszigeti tóban, a városligeti tóban, a Lukács-fürdő melletti Malom-tóban, Tapolcán, Miskolcon és az Eger-patakban is.

A vad guppi szinte külön fajt képvisel a kereskedelemben kapható tenyésztett formákhoz  képest, a két változatnak mára már alig van köze egymáshoz. Természetes élőhelyén a guppi kis méretű és viszonylag szolid színű állat, míg az akváriumban élő fajtársai épp ragyogó színeik miatt váltak az emberek kedvenceivé. A vad guppik színe szürkés, sárgás, vöröses és zöldes csillogású, míg a fogságban élők a szivárvány minden színében pompáznak. Az ivarokat egyszerű megkülönböztetni, a hímek kisebbek, színesebbek, gonopódiumuk van (párzószervvé alakult farok alatti úszó), a nőstények pedig nagyobbak, fakóbb színűek és teltebbek. A nőstény guppik korai ivárérettségük (3 hónapos kor) elérésétől kezdve életük végéig folyamatosan megtermékenyített állapotban vannak és szó szerint "halgyárakként" működnek, megközelíthetőleg havonta adnak életet 10-30 ivadéknak. A hímek csupán 3-4 cm hosszúak, míg a nőstények 5-7 cm méretűek is lehetnek. Németországban kitenyésztettek akár 9 cm-re megnövő óriás guppitörzsekat is. A guppikat csak békés halakkal társítsuk. Nagy és agresszív fajok mellé nem szabad betenni, különben a szép farokúszójukat letépkedik. Semmi esetre se tegyük össze sziámi harcoshallal, szumátrai díszmárnával és még kisméretű sügérekkel sem (pl. Apistogramma-fajok). Legalkalmasabb lakótársak a pontylazacok, kistestű márnák, más elevenszülők és harcsák.

Átlagosan 20-40 literes alapmedencét biztosítsunk a számukra, melyet dúsan rendezzünk be élő növényekkel és gyökerekkel. Szívesen csipegetik a zöld növényeket, ezért vásároljunk savanyú ízű, vagy keménylevelű fajtákat, melyeket nem bántják. Fontos a jó szűrés, a szűrő legalább egyszer óránként forgassa át a medence térfogatának vizét. A guppik gyors úszású, örökmozgó halak. Különösen a hímek rendkívül aktívak, naphosszat mással nem is foglalkoznak, csak az udvarlással. Nőstény guppikból - bár nem olyan színesek mint a hímek - mindig tartsunk többet, mivel a hímek kitartó és folyamatos zaklatása nagyon megviseli őket. 1 hímre számítsunk 2-3 nőstényt. Az ideális hőfok 24-28 fok. 20 fok alatt lassú úszásúvá és passzívvá válnak, valamint jelentősen lelassul a szaporodásuk. A fogságban tenyésztett guppik immunrendszere sokkal gyengébb a vadon élő rokonaikénál, ezért érzékenyebbek a hirtelen vízhőmérséklet vagy vízminőség változásokra, melyek súlyos betegséget eredményezhetnek. Sokszor mondják, hogy a guppik igénytelen, elnyűhetetlen állatok. A valóságban azonban ők is igénylik a normális életfeltételeket, a tiszta vizet és a minőségi tápot, ellenkező esetben ugyanis hiánybetegségek, fertőzésekre való fogékonyság, az ivadékokban megjelenő deformitások jelentkeznek. Én már többször láttam olyan eseteket, ahol a nem megfelelő tartás miatt bizony a guppi volt az első hal, amely kipusztult a medencéből és a szifók vagy pontylazacok sokkal "tovább húzták" a rossz körülmények között.

A guppi felfedezőjéről, Robert John Lechmere Guppy angol szerzetesről kapta, aki egyben geológus és növénygyűjtő is volt. A múlt század végén szervezett dél-amerikai expedíciója során fedezte fel a guppit és több konzervált példányt küldött Nagy-Britanniába. Az első élő egyedek 1908-ban érkeztek a British Múzeumba. A guppi nagymértékű ismertsége és elterjedése a második világháború alatt kezdődött, amikor 1946-ban, majd 1954-ben a Deutsche Guppy Gesellschaft hannoveri nemzetközi guppikiállításon a közönséget lenyűgözték a rendkívül színes, mutatós úszójú állatkák. Azóta évente rendeznek guppi szépségversenyeket, számos egyesület és csoport jött létre, melyek az újabb színek, farokváltozatok és génkombinációk kitenyésztésére és továbbörökítésére törekszenek. A vadonban a fajon belül is eltéréseket tapasztalhatunk: a guyanai guppik a legnagyobbak és legtarkábbak.  Az észak-brazíliainak a hátúszúja kihegyesedő, a farokúszója pedig lekerekített. A venezuelai fehér guppi színei világosabbak és fénytelenek, míg a trinidadi brakkvízi példányok nagy, sárgás alapon fekete farokúszóval rendelkeznek. A Barbados-guppi magas hátúszújú és villás farkú, a Kis-Antillák környékén élő, "nyugati-guppinak" is nevezett guppik pedig helyileg is változatosak lehetenek, eltérő színűek, nagyon szaporák, ahol már a megszületett utódok is színesen jönnek a világra. A guppik akváriumi tenyészváltozatai sokfélék. Először csak a szebbnél szebb színváltozatok kitenyésztésére koncentráltak a tenyésztők, később már az úszók méretét és alakját is számításba vették. A sárgás színű, hálózatos pikkelymintás változat már az 1930-as és 40-es években megjelent. A pávafoltos guppi a vad egyedektől származik. A Barbados-guppiból alakították ki a kard-, és lírafarkú variációkat, a trinidadiból pedig a legyező és fátyolfarkú törzseket. A Guyana-guppikból később orcidea-guppikat tenyésztettek ki. Azután megkezdődött a guppik nagymértékű "tömeggyártása", melynek eredménye többek között a kárminpiros, zöld, kék, hullámvonalas, zebrarajzolatú, kobramintás és fekete színváltozatok. Az úszóforma mellé az úszószínezet megnevezése is társul. A test alapszíne és tarkázottsága alapján is megnevezik a törzseket. A pigmentszegény változatok közül megkülönböztetünk például blond (szőke), albínó, gold (arany) tenyészguppikat. A sötét pigmentációjú variációk közé sorolják a kék, vörös, fekete és zöld egyedeket. A farokúszó típusok általában a következők:

kerekfarkú (roundtail)

kerekfarkú és zászlós hátúszójú (Robson)

tűfarkú (pintail)

lapátfarkú (cofertail)

lándzsafarkú (speartail)

alul kardos (bottom-sword)

felül kardos (topsword)

kettős kardos (doublesword)

lant vagy lírafarkú (lyretail)

fátyolfarkú (veil-tail)

zászlósfarkú vagy legyezőfarkú (fantail)

háromszögfarkú (triangle)

Ebben a végeláthatalan színrengetegben nehéz kiigazodni. A kereskedelemben ma kapható guppik többsége kevert vérvonalú, színeiket néha nehéz beazonosítani és tudatos tenyésztésüknél lehetetlen megsaccolni a leendő utódok tulajdonságait. A tenyésztők manapság egy bizonyos vérvonal, mintázat, vagy szín megerősítésére törekszenek, ahol a tenyésztörzsek hímjeinek külseje a mérvadó. A nőstények általában törzstől és színtől függetlenül fakók, szürkések, leszámítva néhány tenyészpéldányt. A hímek viszont annál szebbek!   

Egyszerű, tervszerűtlen szaporításuk tehát semmiféle szakértelmet nem igényel. Ha egy akváriumba helyezünk két ellenkező nemű guppit, garantált, hogy utódaik lesznek. Ha viszont biztosan szép, tiszta vérvonalú és egyéb külső bélyegekkel rendelkező egyedeket szeretnénk, akkor már jobban el kell mélyülnünk a szaporításban és genetikában. Néhány generáció alatt ugyanis a gyönyörű, díjnyertes és extra színű állományunk is teljesen leromlik, ha "jött-ment" kevert pélányokkal, ellenőrizetlenül keresztezzük őket. Egy bizonyos törzs sajátosságait csak úgy tarthatjuk fent, ha csak azokat az állatokat párosítjuk és esetenként beltenyészetet is engedélyezünk, így a színek egyre intenzívebbek lesznek. Az utódokat nemek szerint 3-4 hetes korukban válasszuk külön és a nőstényeket szigorúan szüzen neveljük. Amikor elérik az ivarérettséget, csak a legszebb, legnagyobb, legegészségesebb hímekkel rakjuk össze őket. A vemhes nőstényeket is tartsuk együtt, vagy teljesen egyedül a nyugalmuk érdekében. A stressz és a vízhőmérséklet drasztikus változása koraszülést, vagy halvaszületést eredményezhet. A vemhes nőstény guppit könnyű felismerni: hasa duzzadt és szögletes alakúvá válik és az ivarnyílása mögött az ún. terhességi folt még nagyobb és sötétebb lesz (lásd az alábbi képen). Ez a folt minden nőstényen jelen van, ám sokkal intenzívebb a szülés közeledtével. A közvetlenül szülés előtt álló hal nyugtalan, fel-le úszkál az akvárium oldala mentén, keresi a búvóhelyeket, és gyakran visszautasítja a táplálékot. Az anya hajlamos a kannibalizmusra, ezért biztosítsunk dús növényzetet, ahol a kicsik elrejtőzhetnek. Társas akváriumban, alapszintű guppitenyésztéshez elegendő egy ivadéknevelő szülőketrec, melynek segítségével a kicsiket a közös medencében hagyhatjuk anélkül, hogy a többi hal felfalná őket. Kb. 2-3 hónapos korban elérik azt a nagyságot, amikor már nem tekintik őket prédának és beengedhetjük őket a felnőtt egyedek közé.

A guppi viselkedését és szaporodását a genetikusok, etológusok és a szaporodásbiológusok is vizsgálják. Megállapították például, hogy a nőstények elég válogatósak. Csak a legélénkebb színű hímekkel párosodnak és előnyben részesítik a narancs és piros színű hímeket. A sötét színűeket, például a feketét nem kedvelik. Ez azért alakult ki, mivel a vadonban a legélénkebb színű hímek feltűnőek és könnyebb prédát jelentenek a ragadozók számára. A nőstények viszont következtetni tudnak a hím rátermettségére azáltal, hogy eddig sikerült életben maradnia, tehát evolúciós szempontból előnyös, ha ezzel a hímmel párosodnak és jó képességű, egészséges utódokat nemzenek velük. 

A guppit használják kísérleti halként is laboratóriumokban.

 Végül egy videó egy olaszországi guppikiállítás gyönyörű halairól: