Etológiai szempontból az agresszió célja mindig egy fajtárs megfosztása valamilyen erőforrástól, amely korlátozottan hozzáférhető az adott élőhelyen. Ilyen erőforrás lehet a táplálék, a fészekrakó hely, vagy akár a nőstény is. A zsákmányszerzés (predáció) nem agresszív cselekedet, a szó hallatán elsősorban a fajon belüli konfliktusokra kell gondolni.
Sokáig vizsgálták és vitatták, vajon az erőszak és agresszió az állatvilágban ösztön vagy reakció. A cselekvés belülről kifelé aktivizálódik hormonokon és hasonló élettani ágenseken keresztül, majd egy inger az élőlényt cselekvésre sarkallja. Mivel az ösztönös cselekvéshez szinte mindig szükség van egy tárgyra (zsákmány, nemi partner), ha a tárgy nincs jelen, az állat keresni kezdi. Ez a keresés többnyire irányítatlan, az ösztön hajtotta állat nyugtalanul futkosni kezd. Ez a fel-alá pásztázás növeli annak lehetőségét, hogy az állat megtalálja azt az objektumot, amelyre ösztönének kielégítésésre szüksége van. Az objektumot ismertetőjelek egész sorának segítségével ismeri fel, amelyek részben a további cselekvés kiváltói, s melyek vele született kiváltómechanizmusként hatnak. A kiváltó objektum vele született sémája teszi lehetővé, hogy a természetben felismerje az igazi nemi partnert, vagy a megfelelő zsákmányt és a cselekvést rajta végrehajtsa. Ha azonban az állat nem talál megfelelő objektumot, akkor az ösztön követésére az objektum ismertetőjegyeinek teljes tárháza iránti igény csökken, s már néhányra vagy akár csak egyes jelekre reagál, és ez téves cselekvéshez vezet, mint amilyen például párzási kísérlet más fajhoz tartozóval, vagy tárgyakkal. A téves cselekedet főleg fogságban tartott fajoknál gyakoribb.
Az állatoknál nincs egyéni különcselekvés, hanem mind-mind beépül egy hatalmas ösztöntörténésbe, amely csak bizonyos meghatározott fázisokban hatékony, sohasem tartós állapot.
Az agresszió a következő cselekvési tartományokba épül be: rangsorviszály, territórium védelme, zsákmány biztosítása, csapattárs (fiatalok) védelme, vetélytársharcok a társas egységben, pl. falkába való felvételkor, agresszió mint nevelési eszköz és büntetés, nemi partnerért folytatott harc, amely fajtárs vagy gyerekgyilkossághoz is vezethet.
Pszichológiai szempontból is meg lehet ezt vizsgálni: az indíték és az élmény szempontjából. A környezetben bekövetkező hirtelen változások, pl. veszélyhelyzetek hirtelen izgalmat váltanak ki, melyek a magasabbrendű fajoknál a lélegzetvétel és a szívverés meggyorsulásából ismerhetők fel. Az ilyen izgalmi állapotok levezetést követelnek, ami megnyilvánulhat zavartságban, pl. kényszeres tisztálkodási mozdulatokban, félelmi helyzetekben pedig vizelet-és bélsárürítésben. Általában agresszívabbá válnak az állatok minden esetben, ahol a környezet az élőlény számára veszélyt jelent és az állat nem kapcsol át menekülésre (vagy nem tud átkapcsolni).
Sok esetben az izgalmat azonnali levezetés követi egy téves, ártatlan objektumon. Ez következik be különösen a rangsorral rendelkező társas fajoknál. A magasabb rangú állat megtámadhatja az alacsonyabb rangút, bántalmazhatja, megfélemlítheti, elkergetheti, az ember esetében szidalmazhatja (szóbeli, verbális agresszió). A rangsorviszályban a megtámadott ellenreakcióval válaszol, de sokszor az alacsonyabb rangú aláveti magát és elvárja a magasabb rangútól a kegyelmet.
Az agresszió természetes, ún belignus agresszió jelen van az állatoknál és az embereknél egyaránt. Ez gyakorlatilag az élet veszélyeztetésekor jelentkező ellenreakció. Az agresszió másik fajtája, a malignus agresszió az állatvilágban nincs jelen. Ez rosszindulatú, szándékos destruktív agressziót jelent, melyet kegyetlenség ás erőszak jellemez. Ez az emberre jellemző viselkedésforma, amelynek kizárólag a saját igények elérése a célja.
Az evolúciós szemlélet szerint az élőlények viselkedése azt a célt szolgálja, hogy sikeresebbek legyenek mint társaik, szaporodjanak, így saját genetikai állományukat terjesszék az eljövendő nemzedékekben. Ennek érdekében az állatoknak mérlegelniük kell azt, hogy az adott viselkedésük megéri-e a ráfordított energiát, amelyet így nem tudnak más, a túlélés szempontjából hasznosabb tevékenységre használni. Az agresszió ilyen értelemben a legköltségesebb viselkedésforma: nemcsak sok energiát igényel a fajtárssal való erőszakos konfliktus, de nagy a sérülésveszély is, amely akár a szaporodóképesség elvesztését, vagy akár az egyed halálát is eredményezheti.
Az állatok tehát, amennyire csak lehet, kerülik az összecsapásokat. A felek már a harc előtt megpróbálják felmérni egymás erejét és esélyeit. A harc sokszor ritualizált: nem támadnak egymásra, hanem bemutatják azokat a viselkedéselemeket és testi adottságaikat, amelyeket használhatnak éles összecsapások során. A ritualizált harc nem agresszív cselekedet, hanem inkább kommunikációs aktus: jelzésekkel megpróbálják a másik felet meghátrálásra kényszeríteni.
A gímszarvasok ősszel párzanak, és szinte minden évben akad kihívója a háremtartó bikának. A megmérettetés első fázisa a bőgés: mindkét szarvasbika kiereszti jellegzetes, mély hangját. Az efféle hang képzéséhez igen jó fizikai erőnlétre van szükség, így a bőgés alkalmas kommunikációs jel a testi erő demonstrálására. Ha itt a háremtulajdonos nyer, a másik az esetek többségében eloldalog, nem kockáztatja a valódi harcot. Ha a két hím bőgése összemérhető erőviszonyokról tanúskodik, egymás melletti, párhuzamos sétába kezdenek, amely során megvizsgálják egymás izmait.
Szociális, csoportokban élő állatok esetében az agresszió és a ritualizált agresszió célja gyökeresen más lehet. Itt nem feltétlenül érdeke egyik félnek sem, hogy elűzze a másikat a csapatból, hiszen sok tekintetben egymásra vannak utalva: együttműködnek a territórium védelmében, a vadászatban, a ragadozók jelzésében, a kicsinyek gondozásában. A csapaton belüli agresszió során a fajtársak vetélkednek egymással a forrásokból való részesedésért, igyekeznek egymást meggátolni abban, hogy a másik elegye előlük a táplálékot, vagy párosodjon a nősténnyel. Hosszú távon azonban senkinek nem érdeke a csapatban az agresszió, mivel rengeteg értékes energiát von el más fontos tevékenységektől.
A magasabb rangú csimpánzok, miután elvertek egy a rangsorban alattuk álló egyedet, gyakran felkeresik őt, és kurkászni kezdik. Ez az egyedek közötti feszültségoldás és a szövetségek megerősítésének legbiztosabb jele. A csimpánzok talán a legagresszívebbek az emberszabású majmok között, e viselkedés azonban csak az ökológiai környezet figyelembevételével ítélhető meg. Az állatok között egyedül náluk ismert a csoportos agresszió "háborúnak" nevezhető formája, amely egy másik csimpánzcsoport ellen irányul. Gyakran előfordul, hogy szabályos hadjáratot indítanak egy szomszédos horda ellen. Összehangoltan, látszólag tervszerűen támadnak, és nem elégszenek meg a másik csapat visszavonulásával: igyekeznek kiirtani őket.
A tanzániai Gombéban élő - Jane Goodall kutatásai nyomán híressé vált - csimpánzokat vizsgálva többször leírták, hogy a felnőtt nőstények legyilkolják a csapathoz újonnan csatlakozott nőstények kicsinyeit. Anne Pusey, a Jane Goodall Intézet munkatársa megfigyelte, hogy a csecsemőgyilkosságok akkor gyakoribbak, amikor a környezeti feltételek kedvezőtlenebbé válnak: rossz a táplálékellátottság, a csapatba túl sok nőstény települ be kicsinyével együtt. Ekkor ugyanis nő a versengés az egyedek között a túléléshez nélkülözhetetlen forrásokért. Egy nőstény számára ilyen körülmények között adaptív, tehát a szaporodási sikeresség szempontjából előnyös lehet, ha megöli egy vele nem rokon nőstény kölykét, amelyik forrásokat vonna el az ő utóda elől.
A rangsoron kívül jellegzetes közösségi magatartás az állatvilágban a területkisajátítás is. Egyes egyedek vagy csoportok saját területet foglalnak el, melynek határait megjelölik, és a fajtársakkal szemben meg is védik. A territóriumok sok fajnál csak egy-egy szaporodási időszakra érvényesek, másoknál viszont hosszabb időre, ez az állat életmódjától függ.
Mi a biológiai értelme a területkisajátításnak és -védelemnek? Egyrészt a szaporodás zavartalanságát biztosíthatja, másrészt pedig a táplálékkészletek és más erőforrások (pl. ivóvíz) felosztását a népesség tagjai között. A rangsorhoz hasonlóan ennek is kedvező hatása van a faj evolúciójában, hiszen az erősebb, értékesebb egyedek (vagy csoportok) biztosan foglalnak territóriumot, ezek tehát fennmaradnak és szaporodnak. Ha valamely egyednek nem jut saját terület, az csak a leggyengébbek közül való lehet, amelynek pusztulása a faj szempontjából a legkisebb veszteséget jelenti.
Az agresszió a hímek és nőstények között is előfordul, ám célja eltérő. A táplálékért, ivóvízért, búvóhelyért mindkét nem tagjai hasonlóan vetélkednek. A szexuális agresszió, amikor az egyedek a párzás jogáért versengenek, szinte csak a hímekre jellemző. Ennek oka abban rejlik, hogy a két nem tagjai eltérő mennyiségű energiát fektetnek a szaporodásba. A nőstények nagy méretű petesejteket képeznek, majd sok állat esetében az anya hosszú ideig táplálja testen belül az utódot. A nőstények a szaporodás szempontjából sokkal értékesebbek a hímeknél, akik kevesebb energiát fordítanak a bármikor rendelkezésre álló óriási számú hímivarsejtek termelésére. A hímeknek tehát harcolniuk kell a forrást jelentő nőstényekért.
Az agresszív magatartásformák gyakrabban fordulnak elő férfiak esetében. Esetükben gyakoribbak a szexuális bűntények, gyakrabban kapnak büntetéseket gyorshajtásért és jellemzőbb rájuk a társadalom szabályainak áthágásai is. Ennek hátterében a férfi nemi hormonok (androgének) állnak, elsősorban a tesztoszteron. Ez nem a véletlen műve: a férfiaknak több veszélyhelyzettel kellett az evolúció során szembenézni, vadásztak, védelmezték otthonaikat a ragadozókkal és más veszélyekkel szemben. Az állandó félelem és a stressz váltotta ki az agressziót.
A kicsinyek leölése nem egyedülálló az állatvilágban. Az oroszlán hímek háremet tartanak: a csapatban néhány felnőtt hím, amelyek rokonai egymásnak, birtokolja a nőstényeket, amelyek ugyancsak rokonok. A domináns hímek hím kölykei, miután elérik az 5-6 éves kort, elhagyják a csapatot, és megerősödésükig más kitaszított hímekkel kóborolnak. Amikor elég idősek, megvívnak egy másik oroszláncsapat hímjeivel, és ha győznek, átveszik a nőstényeket. Ezután lehetőségük van az összes nősténnyel párzani, így gyarapítva utódaik számát. Mivel a nőstények ekkor még előző almukból származó kicsinyeiket szoptatják, nem kerülnek megtermékenyíthető állapotba. E jelenség hátterében a prolaktin hormon termelődése áll, amelynek feladata az, hogy felkészítse az anyát a szoptatásra: hatására megnőnek az emlők, megindul a tejelválasztás, és nem történik peteérés, hiszen míg az anya szoptat, túl nagy megterhelés lenne számára egy újabb kölyök kihordása. A szoptatás pedig pozitív visszacsatolásként a prolaktin további termelését segíti elő. Az oroszláncsapat új hímjei ezért, az első adandó alkalommal leölik az összes kicsit. A nőstények ezután egyszerre kerülnek ösztruszba, és válnak fogamzóképessé. Az egy csapatba tartozó oroszlánhímek, amellett, hogy igen agresszíven lépnek fel a betolakodó hímekkel szemben, a csoporton belül nem vetélkednek a nőstényekért. Ez nem is érné meg, tekintve, hogy az oroszlánoknál minden sikeres megtermékenyítésre 3000 párzás jut (ezzel az ember után ők párzanak a legtöbbet egy utód születéséig), így egyetlen párzás jogának megszerzése elenyésző mértékben növeli az adott hím esélyét az utódnemzésre. Az etológusok szerint e jelenség a csoporton belüli agresszió csökkentésére szolgál: a hímek testvérei vagy féltestvérei egymásnak, így egy esetleges összecsapás egy rokon sérülésével járna.
Érdekes megvizsgálni a nemi erőszak kérdését. Ez az fajta agresszió az állatvilágban is jelen van, bár kétség kívül az embernél a leggyakoribb. Egyes vizsgálatok azt találták, hogy a nemi erőszak szociálisan és nem biológiailag programozott az embereknél. Elsődleges célja a férfiak esetében a nők megfélemlítése, megalázása, vagyis a felettük való dominancia demonstrálása. Legközelebbi rokonaink, a csimpánzok között a hímek már felnőttkoruk előtt kivívják dominanciájukat csoportjuk összes nősténye felet, és a későbbiekben gyakran erőszakkal érik el, hogy azok közösüljenek velük. A nőstények a velük nem rokon hímek csupán 3%-át utasítják vissza szexuális közeledés esetén. Felmérésekből kiderült, hogy a férfiak nagy részének hajlama van a nemi erőszak iránt. Egy Egyesült Államobeli kérdőívben a megkérdezettek egyharmada elismerte, hogy ha büntetlen lenne, szívesen tenne erőszakot nőkön. A nemi erőszak elsősorban azon férfiak nem tudatos szexuális stratégiája, akik hátrányosabb kinézetük vagy alacsony társadalmi státusuk miatt kevésbé vonzók a nőkért folytatott konkurenciaharcokban.
Különbözik-e egyáltalán az emberi és az állati agresszivitás? Meglepő lehet, hogy egy veréb egy hét alatt több agressziót él át (akár agresszorként, akár az agresszió elszenvedőjeként), mint az ember egész élete során. Gondolkodjanak el azon, hogy felnőtt életük során hány agresszív konfliktusba keveredtek: hányszor verekedtek, hányszor rabolták ki önöket, hányszor láttak gyilkosságot személyesen. Nagyon kevesen vannak, akik tíznél több ilyen eseményt fel tudnak sorolni. Ezzel szemben egy verébnek minden percben figyelnie kell fajtársaira, akik igyekeznek őt erőszakkal megfosztani táplálékától, fészkelőhelyétől.
Az újkőkorban (neolitikumban) a Homo sapiens kis létszámú, 100-150 fős csoportokban élt. Csoporttársaival az élet minden területén együttműködött, s ez csak úgy vált lehetségessé, ha végletesen lecsökkent a csoporton belüli agresszió. A csimpánzok nem csak azért nem képesek egy bonyolult, komplex együttműködést követelő feladatot végrehajtani, mert nincsenek meg az ehhez szükséges kognitív, elmebéli képességeik, hanem azért sem, mert az agresszív összecsapások elkerülhetetlenné válnak, ha sok csimpánz tartózkodik egy kis területen. A korai emberi csoportok tehát viszonylagos békében éltek önmagukban, de ezzel együtt az emberekben megnőtt a más csoportokkal szembeni gyűlölet és félelem (xenofóbia), illetve az ebből fakadó indíttatás arra, hogy más csoportokkal szemben agresszíven lépjenek fel.
A csoporton belüli agresszió csökkenésével párhuzamosan az emberek érzékennyé váltak az erőszakra. Ez az érzékenység abban nyilvánul meg, hogy nehezen tudjuk feldolgozni egy agresszív cselekedet emlékét, de kíváncsiak is vagyunk az agresszióra, amikor mások az elszenvedői. Az erőszakról, amelyet a tévében látunk, könnyen azt gondolhatjuk, hogy velünk történik, személyes érintettjei vagyunk az ott látott eseményeknek, dacára annak, hogy azok akár több ezer kilométer távolságban lehetnek.
Az agresszivitást a társadalom negatív jelenségként értékeli, pedig nélküle az emberiség nem ott tartana, ahol ma. Bizonyos fokú agresszió akár jól is jöhet, hiszen evolúciós szempontból sikeresebbé teszi az adott egyedet. A mindennapi életünk során igen ritkán fordul elő erőszak. Ez evolúciós örökségünk része: a Homo sapiens sikersségének záloga a csoporton belüli agresszió lecsökkenése volt, így mondhatjuk, hogy mára az ember lett a legbékésebb állat.
Források:
http://www.origo.hu/tudomany/20070814-allatok-ember-agresszio-agressziv-viselkedes-ritualis-harc-rangsor-hierarchia-etologia.html
Adolf Remane: Az állatok társas viselkedés
3. évezred magazin április - A csimpánzok kegyetlenek, mint az emberek
3. évezred 2015. 5. - Honnan származik az agresszió?
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum