A dinoszauroszok életéről, mozgásáról, színéről és viselkedéséről a csontok sokszor nem adhatnak választ. A kutatók valóságos nyomozókként próbálják összeállítani nem csak a megtalált fossziliák puzzle-szerű darabjait, hanem az állat viselkedését, életét és halálát is. Ehhez nagy segítséget nyújtanak a ma élő állatfajok. Most részletesen elmélyülhetünk a dinoszauroszok biológiájában és anatómiájában.

Testhőmérséklet

Kezdjük egy alapvető kérdéssel, ami már több mint száz éve foglalkoztatja a paleontológusokat: hidegvérű, vagy melegvérű állatok voltak-e a dinoszauruszok.  A melegvérű állatok, mint például az emlősök és a madarak gyors anyagcserével rendelkeznek. A gyors anyagcsere fokozott táplálékfelvételt jelent, vagyis a melegvérűek magasabb energiaszinten élnek. Az energiát a táplálékból nyerik. Szervezetükben mindennemű kémiai folyamat sokkal gyorsabban zajlik le, mint a hidegvérű állatok (halak, kétéltűek és hüllők) testében. A hidegvérűek sokkal jobban függnek a környezettől, ők a napfény melegét használják energiaforrásként. A legtöbb hidegvérű állat, például a gyíkok és kígyók villámgyors mozdulatokra képesek, de csak rövid ideig. A dinoszauruszokat felfedezésük után sokáig lomha mozgású, otromba állatokként képelték el. A dinoszauruszokat a hüllők közé sorolták, ám ma már tudjuk, hogy legközelebbi élő rokonaik a madarak. Sok faj képes volt a gyors mozgásra és bizonyosan állítható, hogy állandó testhőmérséklettel rendelkeztek. A melegvérűség teóriáját az is alátámasztja, hogy a sarkvidékeken is megéltek. Bár akkoriban teljesen eltérő volt az éghajlat a hideg vidékeken is, ám a hidegvérű állatok nem tudták volna túlélni a több hónapig tartó sötétséget, hideget és táplálékhiányt. Sok kutató úgy véli, hogy a sarki területeken élő dínók a mai medvékhez vagy békákhoz hasonlóan téli pihenőt, hibernációt tartottak, amivel akár hidegvérűként is átvészelhették a nehéz időket. A csontok keresztmetszetének vizsgálata alapján megállapították, hogy a dinoszauruszok növekedési üteme igen gyors volt, ami szintén a melegvérű fajokra jellemző. Richard Owen, angol anatómus már az 1840-es években sejtette, hogy a dinoszauruszok melegvérűek lehettek. A vita továbbra is folytatódik, talán soha nem oldódik meg ez a kérdés. Néhány tudós azt sem zárja ki, hogy fajonként változott az állatok testhőmérséklete, vagyis például a lassú Sauropodák hidegvérűek, míg a kisebb és gyors Theropodák egyes fajai melegvérűek voltak.

 

Méret

A dinoszauruszok elképesztő méreteikről híresek. A méretet befolyásolja a levegő oxigtartalma, ami a dinoszauruszok korában sokkal magasabb volt a mainál, akár a 35%-ot is elérhette. Emiatt a fák óriásira, akár 40 m magasra is megnőttek és velük együtt a növényevők, majd a ragadozók is hatalmasak lettek. Minden idők legnagyobb szárazföldi állatai is a dinoszauruszok közül kerültek ki. A 94-97 millió évvel ezelőtt élt Argentinosaurus a valaha élt egyik legnagyobb állat. 118 cm felkarcsontja, 1,5 m csigolyái és 100 tonna súlya volt. Egyesek szerint azonban nem ez az állat volt a legnagyobb. 1878-ban Edward D. Cope amerikai paleontológus talált egy 2,4-2,7 méteres ágyéki csigolyát, amely sajnos elveszett úton a múzeum felé, létezését csak fényképek bizonyítják. Az Amphicoelias fragillimus névre keresztelt állat a feltételezések szerint 56-62 m hosszú és 120 tonnás lehetett. A minden idők legnagyobb dínója címért a Bruhathkayosaurus is verseng. Az 1989-ben megtalált maradványról még vitatkoznak, mivel egyesek megkövesedett fatörzsnek vélik. Ha tényleg dinoszaurusztól ered, akkor 45 m hosszú, 15 m magas és közel 140 tonnás lehetett.

A leghosszabb Sauropoda a Seismosaurus, mely akár 50 m hosszúra is megnőhetett. A legnehezebb az Argentinosaurus a maga 100 tonnájával. A legmagasabb a 12 m hosszú nyakkal rendelkező Brachiosaurus volt. A legkisebb dinoszaurusz az Iberomesornis, amely verébméretűre nőtt. A legnagyobb ragadozó a Giganotosaurus, amely elérte a 15 métert. A legnagyobb fejjel a Pentaceratops büszkélkedett: koponyája több mint 3 m hosszú volt.

 

Intelligencia

A mai állatokhoz viszonyítva a dinoszauruszok nagyon kis méretű aggyal rendelkeztek. Ebből sokáig arra következtettek, hogy nem lehettek túl eszes élőlények. A 30 m hosszú Diplodocusnak átlagosan 60 cm volt a koponyája, amelyben az agyüreg csupán 7 cm volt. Egy ilyen állatról nehéz elképzelni, hogy intelligens lett volna. A dinoszauruszok agytérfogata nagyjából megegyezik a hüllőknél tapasztalt értékekkel. Az agy mérete és az állat életmódja között összefüggést fedezhetünk fel.  A legnagyobb aggyal a húsevők rendelkeztek, hiszen a vadászathoz „okosnak” kellett lenni, tervet szőni a zsákmányszerzéshez, felmérni az esélyeket, megbecsülni a prédaállat erejét és a távolságot, ami a ragadozót elválasztja tőle. A ragadozókon belül is a kistestű, falkában vadászó fajok agya volt a legnagyobb. Azoknak a növényevőknek, melyeknek nem voltak külső fegyvereik és védelmük a húsevőkkel szemben, hanem csak gyorsaságukban bízhattak, azoknak is viszonylag nagy agyuk volt. A legkisebb aggyal az erős páncéllal ellátott, tetőtől-talpig felfegyverkezett növényevők rendelkeztek (pl. Stegosaurus, Ankylosaurus). Ezeknek az állatoknak nyilván nem kellett azon gondolkozniuk, hogy ússzanak meg egy ragadozóval való találkozást, amikor testüket fegyverként is használhatták. A dinoszauruszok legtöbbje nem volt okos, hanem erős ösztönök irányították őket, mely szabályozta az alapvető életfunkciókat, a táplálékszerzést és a szaporodást.

 

Látás

Ha szemügyre vesszük a dinoszauruszok koponyáját, a madarakhoz való hasonlóságot fedezhetünk fel a látásukkal kapcsolatban. A szemek a feltűnően nagyméretű szemüregben, a koponya két oldalán helyezkedtek el. A ragadozóknak sokkal jobb látásuk lehetett, ami segítette a vadászatot. Alapvető tulajdonság, hogy az állat képes legyen felmérni a zsákmányállata távolságát, tehát a két szem látómezeje átfedje egymást. Épp ilyenek a Theropodák szemei. Általánosságban elmondható és a mai állatokra is igaz, hogy a ragadozók szeme előre irányul, míg a növényevőké a fej két oldalán ül, hogy biztosítsa a minél szélesebb látómezőt. Ma úgy véljük, hogy a látás igen fontos szerepet játszhatott a párválasztásban is. A dinosazuruszok nagy valószínűséggel meg tudtak különböztetni színeket is. Mivel gyakran több növényevő faj egymás mellett legelészett, a látás révén szemelték ki maguknak a fajtársakat és a leendő párjukat. A mai madarakhoz hasonlóan valószínűleg a dinoszauruszok is színesek voltak, és minden fajt eltérő mintázat különböztetett meg a többitől.

 

Bőr és szín

Egy dinoszaurusz fosszilis bőrének lenyomata csak különösen jó körülmények között marad fenn. A bőrt göcsörtös felszínű, kemény pikkelyek borították. Olyan helyeken, mint a has, amely kevésbé van kitéve a napfénynek, a pikkelyek igen aprók voltak. Az Egyesült Államokban 1999-ben találtak egy rendkívül jó állapotban lévő Edmontosaurus csontvázat. A lelet páratlan, mivel az állat szó szerint mumifikálódott, vagyis nem csak a csontok, hanem a lágy szövetek, köztük a bőrlenyomatok és pikkelyek is láthatók. Több szövet lenyomatot is találtak már, köztük talán egy Olaszországban talált Scipionyx a legkülönlegesebb, mert az állat lágy szövetei, a mája, a vékony- és vastagbele, izomzatának és légcsövének részletei és tökéletesen kivehetők.  

Légzés

A dínoknak hatékony légzőrendszerre is szükségük volt. Valószínűleg itt is a madarak nyújthatnak némi segítséget. A madarak tüdeje alig mozdítható. A légcsövön és a légcsöveken induló csövecskéken, az ún. parabronchusokon kerersztül veszik fel a beáramló levegőt, mely lézsákok szerteágazó rendszerébe jut. A levegő apró nyílásokon át beáramlik a gerincoszlop, a végtagok és más csontok üregeibe. Az elhasznált levegő szintén a parabronchusokon keresztül távozik el. Ezt az egész légzőrendszert a légzsákok és bordák mozgása tartja fenn.

 

Vérkeringés

A dinoszauruszok vérkeringéséről is sok a felvetődő kérdés. Az egyik legnagyobb rejtély az, hogyan volt képes egy Sauropoda méretű állat a vért a szívből a rendkívül hosszú nyakba pumpálni. Egy 12 m magas Brontosaurusnak nagyjából 1,6 tonnás szívre lett volna szüksége ehhez, ugyanakkor egy ekkora szív rengeteg energiát vont volna el a szervezettől. Sok paleontológus úgy képzeli ezt el, hogy néhány dinoszaurusznak, például a hosszúnyakú fajtáknak akár több, három vagy négy szivük is lehetett a nyakukban. A nyak vérereiben billentyűk akadályozták meg a vér visszafelé áramlását, ahogy például a mai zsiráf nyaka is működik.  Hogy szívük 4 kamrára volt-e osztva, vagy a hüllőkhöz hasonlóan a jobb és a bal kamra nem vált el teljesen egymástól, az örök kérdés marad. Ha abból indulunk ki, hogy melegvérűek voltak, akkor lehetséges, hogy négykamrás szívük volt. Ezt az elméletet Richard Owen már 1841-ben leírta egy dolgozatában.

 

Táplálkozás

A dinoszauruszokat táplálkozás szempontjából 2 csoportra oszthatjuk: növényevők és húsevők. Minden húsevő szinte azonos fogazattal rendelkezett, amely sok hegyes, hajlott fogból állt. A növényevők óriási mennyiségű ágat és levelet fogyaszthattak, ezt csőrszerű ajkuk és kúpszerű fogazatuk tette lehetővé. Az őrlőfogak és a széles pofa megkönnyítette a táplálék felaprítását. A kiesett fogak - akárcsak a hüllőknél - a dinoszauruszoknál is rövid időn belül újranőttek. Mielőtt a táplálék a gyomorba jutott volna, péppé kellett őrölni a könnyebb emésztés érdekében. Elképzelhető, hogy a dínóknak is volt előgyomruk, mint a madaraknak. Bebizonyították, hogy rendelkeztek emésztést segítő aprító kövekkel (gastrolitekkel). Több Sauropoda fossziliában találtak köveket a gyomor tájékán.  

Hangképzés

Mivel a hangképzéshez szükséges hangszalagok nem maradtak fenn, csak sejtésekre hagyatkozhatunk. Vannak tudósok, akik szerint a dinoszauruszok horkantásszerű hangokon kívül nem igazán voltak képesek a hangadásra. Mások viszont úgy vélik, a hangadás fontos szerepet tölthetett be a távolsági kommunikációban. A mai elefántokhoz hasonllóan talán a dínók is nagyon alacsony frekvenciájú, morajló hangokat tudtak kiadni, amely kilométerekre elhallatszott és biztosította az egymástól távol élő csordák közötti kommunikációt. Néhány dinoszaurusz furcsa, hátrafelé álló csontcsipkét, tarajt vagy egyéb kinövéseket visel a koponyáján. Ez minden bizonnyal a hangadást segítette. A Parasaurolophus elnyújtott, üreges fejdísze, a Lambeosaurus feje tetején található csontkinövés és a Muttaburrasaurus orrán látható csontdudorok is hangképző szervek lehettek.

 

Szaporodás

A dinoszauruszok szaporodásával kapcsolatban is felmerülnek kérdések. Nem tudjuk például, hogy a madarakhoz hasonlóan kloakájuk volt-e, vagy a hüllőkre jellemző ivarszervekkel rendelkeztek. Dinoszaurusz genitáliákat ugyanis máig nem találtak. A tojásrakás mikéntje sem teljesen világos. Egyes tudósok úgy gondolják, hogy az óriásira növő fajták nőstények tojócső segítségével rakták le a tojásaikat. Mások azt állítják, hogy a mai hüllőtojásokhoz hasonlóan a dínótojások is puhák és rugalmasak voltak lerakáskor és csak később szilárdult meg a héjuk, így nem törtek össze, amikor az anyaállat a földre ejtette őket. Maga a párzás sem lehetett egyszerű procedúra. Számos dinoszaurusz fossziliát találtak, melyen nem verekedésből, vagy támadásból eredő sérülések láthatók a háton, a lábakon és a csípőn. Ezeket a sebeket valószínűleg párzás közben szerezték a nőstények. A nőstényeknek rendkívül erős lábbal és csípővel kellett rendelkezniük, hogy a párzás időtartama alatt megtartsák a hím súlyát is. A dinoszauruszok ivarát egy 2003-ban talált Tyrannosaurus csontváz megtalálása óta meg tudjuk állapítani. A nőstény madarak a tojásképzéshez szükséges kálciumot az ún. medulláris csontban tárolják. Ez a csont a lábcsont belsejében, a csonthártya és a csontvelő között található. A Tyrannosaurus lábcsontjában ilyen szövetet találtak, vagyis az állat nőnemű volt. Azóta már több faj egyedeinek nemét sikerült megállapítani a medulláris csont vizsgálatával. Azt is sikerült megállapítani, hogy a dinoszauruszok gyorsan éltek és korán haltak. Növekedésük üteme gyors volt és már a felnőtt méret elérése előtt szaporodtak. Egyes Sauropodák több száz tojást is leraktak, de utána magukra hagyták őket és a kicsinyek 99%-a odaveszett. Egy-egy fészekaljból csupán 2-4 kicsi érte meg a felnőttkort, ahogy a mai teknősöknél is láthatjuk.

Kapcsolat a madarakkal

A dinoszauruszok madarakkal való rokonságát először Thomas Henry Huxley vetette fel 1868-ban. A 20. század elején elvetették ezt az elméletet, arra hivatkozva, hogy a dinoszauruszoknak nem volt villáscsontjuk. A későbbi felfedezések bebizonyították, hogy a igen is volt villáscsontjuk, például egy Oviraptor leleten találtak, ám a csontot tévesen kulcscsontként azonosították.  Azóta egyre több bizonyítékot fedeznek fel a madarakkal való hasonlóság alátámasztására. Több mint 100 hasonlóság van a két állatcsoport között. Ha egymás mellé rakunk egy Compsognathus és egy varjú, vagy egy strucc és egy Gallimimus csontvázat, a hasonlóság szembetűnő. A dinoszauruszok csontvázán számos jel utal arra, hogy későbbi leszármazottaik a madarak, sőt már a repülést elősegítő anatómiai jegyek is megjelentek a korai dinoszauruszokon. Tehát mondhatjuk, hogy a dinoszauruszokból idővel madarak fejlődtek. Különösen a húsevő Theropodák emlékeztetnek a mai madarakra. 1861-ben egy németországi bányában megtalálták az Archeopteryx nevű állat maradványát, amely óriási szenzációt keltett. Ez volt ugyanis az első fosszilia, melyen egyértelműen láthatók voltak a tollak. Az állatot úgy emlegették, mint a hiányzó láncszemet a madarak és a dinoszauruszok között. Azóta számos tollas fajt találtak. A kutatók kezdik újrarajzolni a legtöbb kétlábon járó dinoszauruszról alkotott képet, ugyanis egyre valószínűbb, hogy például a raptorok, mint amilyen az Oviraptor és a Velocirapot, tollas volt. Sőt, egyeses úgy vélik, a Tyrannosaurus testét is tollak borították fiatal korában, majd fokozatosan elvesztette azokat. A tollak a hőszigetelésben is szerepet játszottak, amiből arra lehet következtetni, hogy a tollak először a hőszigetelésben vettek részt és csak később használták siklásra és repülésre.

 

A teljes szöveg a saját írásom!

 

Vissza a bloghoz