Régen azt hitték, a madarak úgy repülnek, hogy amikor lefelé csapnak a szárnyukkal, a tollaik össze vannak csukva, míg fölemelésnél tollaik átengedik a levegõt. Ez egyáltalán nincs így.

A madarak eredete sok éven át az evolúcióbiológia vitatémája volt, de a jelenlegi tudományos álláspont szerint a madarak a theropoda dinoszauruszokból fejlődtek ki a mezozoikum idején.

 

Az Ohio-i Egyetemen Patrick O'Connor által vezetett kutatás bebizonyította, hogy a nagy húsevő dinoszauruszoknak olyan légzsák rendszerük volt, mint amilyen mai madaraknak is van. A theropoda dinoszauruszok (két, madárszerű lábon járó húsevők) tüdeje ugyanúgy pumpál levegőt a csontváz üregeibe, mint ahogyan az a madaraknál is történik. „A madarak egyedi jellegzetességeinek őseiknél is létezniük kellett valamilyen formában”. - jelentette ki O'Connor.

 

A Public Library of Science ONE című online folyóirat 2008. szeptember 29-ei számában levő Aerosteon riocoloradensis leírás szolgáltatja a legszilárdabb bizonyítékot arra, hogy a dinoszauruszok madárszerű légzőrendszerrel rendelkeztek. A komputertomográfiás (CT) vizsgálat feltárta, hogy az Aerosteon testüregében légzsákok helyezkedtek el.

 

Egy 2004-ben felfedezett troodontida fosszíliáján a madarakra jellemző alvó testhelyzet látható, amelyben az állat hátra fordított fejét az egyik karja alá dugja. Ez a póz a mai madaraknál a fej melegen tartására szolgál. Egy 2003-ban felfedezett Tyrannosaurus rex csontváz arra szolgált bizonyítékul, hogy a dinoszauruszok és a madarak közös őssel rendelkeznek, továbbá első ízben tette lehetővé egy dinoszaurusz nemének megállapítását. A tojáshéjképzéshez szükséges kalciumot a nőnemű madarak az úgynevezett medulláris csontban raktározzák, amely a madár lábcsontjainak belsejében, a belső csonthártya és a csontüreg között található speciális csontszövet. A Tyrannosaurus rex hátsó lábcsontjainak hasonló csontszövet-maradványai azt sejtetik, hogy a zsarnokgyík is ilyen szaporodási stratégiát követett, és egyben a megtalált egyed nőnemű volt. A további kutatások a theropodák közé tartozó Allosaurus és az ornithopodák közé tartozó Tenontosaurus maradványai között is megtalálták a medulláris csontot. A tény, hogy az Allosaurus, a Tyrannosaurus és a Tenontosaurus egyazon fejlődési vonalon található, arra utal, hogy a dinoszauruszoknál nagyon korán kifejlődött ez a jellegzetesség. A medulláris csont a kifejletlen példányoknál is megtalálható, ami azt jelzi, hogy a dinoszauruszok nagy méretükhöz képest elég gyorsan elérték az ivarérettséget.

 

A madarakkal közeli rokonságot mutató nem madár therapodák felfedezésével a régebben tisztázottnak tekintett kapcsolat a madarak és nem madarak között mára ismét bizonytalanná vált. Ehhez hozzájárultak többek között a Kína északkeleti részén (Liaoning tartományban) nemrég talált leletek, melyek bizonyították, hogy számos kis termetű theropoda dinoszaurusz is rendelkezett tollakkal.

 

A 19. század végén felfedezett jura kori Archaeopteryx-leletek a madarak és a hüllők közti hiányzó láncszemként ismertek, és mint ilyet az evolúciós-elmélet alátámasztására használták, habár ma már nem őket tekintik a madarak közvetlen ősének. A Confuciosornis szintén az első madarak közé tartozik, a korai kréta korban élt. Mindkettőjükre vadászhatott a Protoavis texensis, de ez utóbbiról a leletek töredékessége miatt nem dönthető el, hogy tekinthető-e a ősmadárnak. Más mezoziokumban élt madarak mint a Confuciusornis, Enantiornithes, Yanornis, Ichthyornis, Gansus, és a Hesperornithiformes (a röpképtelen búvármadarak egy csoportja) a vöcsök- és búváralakúakra hasonlítottak.

 

A 2002-ben felfedezett, Dromaeosauridák közé tartozó Cryptovolans (egy Microraptor) képes volt repülni; tarajos szegycsonttal, és modern madarakéhoz hasonló horognyúlványokkal rendelkezett. Valójában a Cryptovolans sokkal inkább hasonlít a mai madarakhoz, mint az Archaeopteryx, ugyanis ez utóbbi nem rendelkezett ezekkel a madárjegyekkel. Néhány paleontológus ezért azt feltételezi, hogy a Dromaeosauridák (amik közül a nagyobb testűek másodlagosan röpképtelenek voltak) alakultak ki a madarakból, és nem fordítva. Erre az elméletre meggyőző bizonyíték egyelőre még nincs, de további ásatások folynak (főleg Kínában) a tollas dromaeosauridák fosszíliái után. Az mindenesetre biztos, hogy a középső jurában élt theropodák között volt olyan, amelyik tollas szárnyát használta repüléshez, és a krétakor közepéig ennek számos formája kialakult (ilyen volt például a Confuciusornis). Ez utóbbi fajnak volt néhány sajátos ismertetőjegye. Ilyen például az elcsökevényesedett a farok, mely így nem volt alkalmas a kormányzásra, valamint szárnyának alakja is eléggé specializálódott (habár a kar csontváza még mindig inkább dinoszaurusszerű volt).

 

Habár a madármedencéjű dinoszauruszok (Ornitischia) medencéje struktúráját tekintve megegyezik a madarakéval, a madarak a hüllőmedencéjűek (Saurischia) leszármazottai. A két csoport hasonló felépítésű medencéje egymástól függetlenül alakult ki, sőt a theropodák egy harmadik csoportjánál, a Therizinosauridae-nél is kialakult iyen szerkezet.

 

 

 

A toll

 

A madarakaat tollas kültakaró különbözteti meg más állatcsoportoktól. Többféle tollazatot érdemes megkülönböztetni, melyek az állat korával váltják egymást. Legelsõ a fészektollazat (neosoptil), mely csak néhány szál szárnélküli tollból áll, legtöbbször a fejtetõn és a háton. Ezeket a pihetollakat láthatjuk például az énekesmadarak fiókáinál, melyet néhány napon belül kihullatnak. Tömött formában láthatjuk a fészekhagyó fajok fiókáin is ("pihés kiscsibe").

A maradó tollazat már zárt, egyértelmûen utal az állat madár voltára. Képzõdése már a fejlõdés korai szakaszában megindul. Elõször egy gyengébb, színtelenebb tollazat képzõdik, melyet fiatalkori tollazatnak hívunk. Ezt általában az ivarérettség elérésével egyidõben a maradandó tollak váltják fel. Ez a tollazat már erõsebb és színesebb, ekkor mondjuk, hogy a madaraink kiszínesedtek.

Néha e két tollazat közé idõben egy harmadik ún. váltótollazat is fejlõdik.

 

Egyes fajoknál megkülönböztetünk násztollazatot és nyugalmi tollazatot. Általában rejtõzködõ színű madarak hímjei viselnek színes nászruhát, ha nem vesznek részt a költésben. Ilyenek a Ploceidae szövõmadarak hímjei is. A násztollazatukat 4-5 hónapig viselik. Tollváltás vagy vedlés évente egyszer történik, ilyenkor néhány hét alatt a madár a teljes tollazatát lecseréli. Bizonyos fajok, a vedlési idõszakon kívül is folyamatosan vedlenek, de ilyenkor csak egy-egy tollat cserélnek. A tollak cseréje, fõleg az evezõ és kormánytollaknál megadott sorrendben megy végbe. Kivétel pl. a Phoenicopteridae, amely egyszerre szórja el az összes evezõtollát, ilyenkor röpképtelen. 

 

A szárnycsapáskor ébredõ hajtóerõ túlnyomó részét az elsõrendû evezõtollak szolgáltatják. A szárnyak felfelé csapódásakor ezek a tollak szétnyílnak és átengedik maguk között a levegõt, amikor azonban a szárny lecsap, egymásra zárulnak, és a levegõre támaszkodva felfelé emelik a madarat. A szárny belépõ élénél elhelyezkedõ fiók szárny elõsegíti a szárny feletti levegõ áramlását, és mérsékli örvénylését (a turbulenciát).

 

A tollak nemcsak a repülés eszközei; fontos szerepet játszanak a test hõszigetelésében is. A madár testének hõmérséklete legtöbbször jóval magasabb az emlõsökénél; általában 41-43,5 C. A kis testû madarak hõvesztesége különösen nagy, õk még hatékonyabb védelmet, hõszigetelést igényelnek. A tollazat körülbelül a teljes testsúly 6%-át teszi ki, a legkisebb madárkák esetében azonban akár 12%-át is: ennyi toll már elegendõ védelmet nyújt az elemekkel szemben.

 

A legtöbb tollal rendelkező madarak a hattyúk (Cygnus). Sűrű pehelytollaikat vízhatlan fedőtollak borítják. A kifejlett hattyúknak – fajtól függően – 22-25 ezer tolluk van. Csak összehasonlításképpen: egy kolibrinek például mindössze 940 darab. A  legnagyobb szárnyfesztávolságú madár a vándoralbatrosz (Diomedea exulans). Az Antarktisz, Ausztrália, Amerika és Afrika partjai között, a nyílt Óceánt átszelő faj szárnyvégei közötti távolság repülés közben meghaladják a 3,6 métert. Az albatroszok képesek megállás nélkül, egyvégtében akár 10-15 ezer kilométert repülni. A siklórepülés nagymestereként is emlegetett madarak menet közben – mint egy repülőgép – szárnycsapás nélkül órákig vitorláznak.

Bolygónk legkisebb madara a mindössze másfél grammos, közép- és dél-amerikai trópusokon élő remetekolibri (Phaetornis ruber). Hat centiméteres testhosszának felét a csőre és a farka teszi ki, így a teste alig 3 centiméter. A tüzestorkú kolibri (Archilochus colubris) percenként 200 csapással, a világ leggyorsabb szárnyú madara.

 

 

 

A repülés

 

A Pteroszauruszok és egyéb repülő őshüllők nem voltak madarak. Az óriás repülő dinoszauruszok a közvélekedéssel ellentétben nem szétnyitott szárnyakkal emelkedtek a magasba. A Portsmouth Egyetem tudósainak modellje új megvilágításba helyezi a szárnyas dinoszauruszok repülését. Az óriás repülő dinoszauruszok a közvélekedéssel ellentétben nem szétnyitott szárnyakkal emelkedtek a magasba. A Portsmouth Egyetem tudósainak modellje új megvilágításba helyezi a szárnyas dinoszauruszok repülését.

A Pteroszauruszok 65 millió évvel ezelőtt haltak ki, a legnagyobb fosszíliáik hiányosak, így nehéz rekonstruálni mozgásukat. Sokak szerint a szárnyak több mint fél tonnát nyomhattak, melyekkel aligha tudtak volna ezek a hatalmas állatok felszállni és landolni.

Az új modell szerint, a földről való elemelkedésük csak úgy volt lehetséges, ha a madarak a szárnyukon állva izmos lábaikra támaszkodva ugrottak fel a levegőbe.

A paleontológusok szerint az állat hasonlóan indította magát, mint egy rúdugró, ami pedig a tolóerő eléréséhez segítséget nyújtott nem a szárnyai voltak, hanem a lábai.

Manapság a vérszívó denevérek rugaszkodnak el ily módona talajtól, így nem számít egyedülállónak, ha korábban a dinoszauruszok is így csinálhatták.

 

 

A repülőhalak, amelyeket nyílt tengeri utazásokon figyelhetünk meg, csaknem valamennyien egy nemzetségbe tartoznak, amely a tudományban az Exocoetidae nevet viseli. Ennek a nemzetségnek a rendkívül fejlett úszók, különösen a hegyes mellúszók adják meg a fő jellemvonását. A mellúszók a testhossz kétharmadával egyenlők, szélességük pedig akkora, mint a test hosszának harmada.

A mellúszók függesztőkészüléke vastag izomzat alatt fekszik és szabadabban mozog, mint más halakban. A széles hátúszó és alsó úszóval áll szemközt, míg a hasúszók a mellúszók alatt ízesülnek; a farokúszó villás és az alsó lebenye hosszabb a felsőnél. Állkapcsát igen apró fogak borítják.

Az úszóktól eltekintve, a repülőhalak testalakja nagyon emlékeztet a heringére, de hengeresebb, a hátuk és a melltájékuk erősebben lekerekített, arcorruk vastagabb és tompább. Szemük nagy, kopoltyúfedőik tekintélyesebb méretűek, pikkelyeik vékonyak és könnyen leválnak. Oldalukon az egyik pikkelysor tagjain erős él vonul végig.Belső szervezetükre, mint már Humboldt is kiemelte, a rendkívüli nagyságú úszóhólyag a legjellemzőbb. Egy 16 cm nagyságú repülőhal úszóhólyagja 9 cm hosszú, 2.5 cm széles és kb. 44 köbcm-nyi gázt tartalmaz. Az úszóhólyag kiterjeszkedését több farokcsigolya harántnyujtványának gyűrűs kiöblöződése teszi lehetővé. Ez a berendezés egyedül áll a halak osztályában. A repülőhal a felszín fölé csak 1–2 m-rel emelkedik. A levegőben megtett út hossza a szél iránya és erőssége, továbbá az állat nagysága szerint igen különböző; többnyire 20–30 m, legkedvezőbb esetben 150–200 m. Gondos megfigyelésekből kitűnt, hogy a mellúszók közvetlenül a vízből való kiszökkenés után erősen rezegnek, s ugyanez következik be, ha az állat a hullámtarajokon keresztül emelkedik.

 

 

 

Repülő mókus

 

A repülő mókusoknak világszerte 15 neme és ezen belül 44 faja van, amelyek elsősorban a melegebb tájakon fordulnak elő, Amerikában csakúgy, mint Eurázsiában, de Délkelet-Ázsiában is, többek között a Maláj-félszigeten. Itt számítanak a leggyakoribbnak. Néhány vidéken igen nagy számban élnek. Bár Európában ma már alig található vadon élő repülőmókus, az állatkertek különlegesen berendezett „éjszakai házaiban” nem ritka. Itt a világítás segítségével felcserélik az éjszakákat és a nappalokat, úgy, hogy a félhomályban az éjjeli állatok tevékenysége is tanulmányozható. Ezekben a házakban jól megfigyelhetők, hogyan repülnek: leszálláskor farkukat és karjukat megemelik, testüknek hosszanti tengelyét pedig függőleges irányba döntik, hogy így tompítsák az ütközést. Karmukkal ezután erősen megkapaszkodnak. Kedvező körülmények között fogságban is könnyen szaporíthatók.

 

 

 

Mulu-repülőbéka

 

Borneó szigetének Malajziához tartozó részén honos, a Gunung Mulu Nemzeti Park területén él. Hímje 35 milliméteres, színe pedig a nap folyamán élénkzöldről barnára változik. Szemének színét is képes változtatni.A fák tetején él, ezek között úszóhártyáinak segítségével rövid siklórepülésre is képes.

 

 

 

Repülő kígyó

 

A dél-ázsiai esőerdőkben élő kígyók tekergőző mozdulatokkal siklanak az ágak között. Japán kutatók szerint - akik megpróbálták modellezni mozgásukat - a hüllők repülése a lehulló papírszalag aerodinamikáját követi. A kígyók a fáról lógva, függő helyzetből rugaszkodnak el, lenyűgöző fordulatokat hajtva végre a levegőben. A kiválasztott célpontot rendkívüli pontossággal érik el, miközben játszi könnyedséggel kerülik el az útjukba kerülő akadályokat. Röppályájuk felénél a hüllők teste ellaposodik, és siklani kezdenek a levegőben. Míg egyes repülő emlősök (pl. repülő mókus) és más hüllők szárnyszerű hártyáik segítségévek vitorláznak a levegőben, addig a repülő kígyók hullámzó mozgással manővereznek.

 

 

 

Repülő gyík

 

Az agámafélék, (Agamidae) családjába tartozó nemzetség. Fajai testének két oldalán, 5-6 álborda közt félkör alakúan kifeszíthető, de pihenés közben összeráncolható ejtőernyő fejlődött ki. 35 faja közül a legismertebb a repülő sárkánygyík, (Draco volans); mint a többi R., ez is fákon élő állat, szállóernyője segítségével 20 m-nél hosszabb utat is meg tud tenni a levegőben a közben akadályokat is tud kerülni. A színpompás ártalmatlan állat a Szonda szigeteken és a Maláj-félsziget déli részén fordul elő.

 

 

 

Források: 

www.wikipedia.hu

http://magyarvadaszportal.hu/termeszet/rekordok-az-allatvilagban/

http://www.termeszetvilaga.hu/tv2001/tv0109/antal.html