Öngyilkosok-e az állatok?
Szent Ágoston és (Aquinói) Tamás szerint az öngyilkosság a természet és Isten törvényeivel szembeni vétek. Szerintük a természetben előforduló öngyilkossági esetek hiánya azt bizonyítja, hogy az embereknek nincs joga elpusztítani magát. Minden általunk ismert szervezet képes valamilyen módon elpusztítani önmagát, főként azért, hogy a saját faját védje, és megvédje örökítő anyaga tisztaságát.
A kutatók között nagyjából annyi a megegyezés, hogy akkor öngyilkosság valami, ha az alanya tisztában azzal, hogy amit tesz, véget vet az életének. Ezt az állatoknál viszont nem lehet megmondani.
Az egyik legismertebb állat a témában a lemming nevű rágcsáló. Sokan azt hiszik, ők tömeges öngyilkosságot követnek el, ledobják magukat a sziklákról, amikor vándorolnak. A legendás öngyilkos szirtleugrásnak azonban van igazságmagja, a lemmingek ugyanis nem félnek a víztől. A jó úszóknak számító állatokat vándorlásuk során sem a folyók, sem a tavak nem tartóztatják fel. A vízben akár 2-3 kilométert is könnyedén lapátolnak. Ha viszont feltámad a szél, és a hullámok nagyobbak lesznek, tömegével fulladhatnak vízbe a rágcsálók. Eltekintve a túlzásoktól, találni hűséges adatokat, például egy norvég utazó 1868-as beszámolójában. Közlése szerint egy alkalommal olyan mennyiségű lemming úszott a Trondheim-fjordban, hogy egy gőzhajót akadályoztak a haladásában. Az állítólagos sok ezres öngyilkosságot azonban egyetlen komolyan vehető szemtanú sem figyelte meg, nincs megbízható fotográfus vagy állatfilmes, aki valaha is rögzítette volna ezt a jelenséget.
Vannak viszont olyan esetek, amikor állatok tényleg megölik magukat, látszólag ok nélkül. Az Overtoun-híd esete péládul bejárta a médiát. A hatvanas években, forrásoktól függően több tíz vagy száz kutya vetette magát a semmibe a hídról. A rejtélyt David Sands állativiselkedés-kutató oldotta meg. Megvizsgálta a hidat, kiderült, hogy a kutyák által kedvelt végében nyércék fészkelnek. Azt is felfedezte, hogy az ismert esetekből a legtöbb hosszú orrú kutyákhoz volt köthető, aminek a legjobb a szaglásuk. A két tény együtt azt mutatta, hogy a kutyák nem öngyilkosok lettek.
Egy másik, az Illustrated London Newsban 1845-ben megjelent eset arról szól, hogy a kutya többször bevetette magát a vízbe, és nem mozdult, amíg majdnem meg nem fulladt. Többször megmentették, azóta is arról szól ez a példa, hogy a kutyák már olyan szintű elvont gondolkodásra képesek, hogy saját életükről is döntenek. Az okokról itt nem tudunk semmit, de a történet valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a köztudatban öngyilkosságra képesként gondoljunk a kutyákra. Igazából akkor sem tudjuk, hogy a kutya öngyilkos lesz-e, amikor nem hajlandó enni, vagy egyszerűen csak nem bír, mert olyan betegsége van.
A kutatók között nagyjából annyi a megegyezés, hogy akkor öngyilkosság valami, ha az alanya tisztában azzal, hogy amit tesz, véget vet az életének. Ezt az állatoknál viszont nem lehet megmondani. Van például több hangyafaj, amelynek egyedei képesek felrobbantani magukat, amikor veszélyben vannak. Azonban, még ha a hangyák tisztában is vannak azzal, mi fog történni, ez inkább katonai cselekedet, nem öngyilkosság. Egy másik hangyafaj (Forelius pusillus) kiküld katonákat, akik eltereljék a figyelmet a fészekről, általában nem térnek vissza. A kutatók laborkörülmények között azt találták, hogy az idősebb hangyákat küldik ki ilyen feladatokra.
A kérdésben sajnos nem lehet igazságot tenni, több esetben állatok tényleg véget vetnek az életüknek, de tettüket nem igazán lehet öngyilkosságnak nevezni, inkább csak külső körülményekre reagálnak így.
Egy kínai asszony lefotózta, majd az AFP-nek be is számolt arról, hogy egy hattyú, édesanyja pusztulása után, vízbe ölte magát.
Az asszony szerint eleinte ketten úszkáltak a vizen, majd az idősebb állat, feltételezhetően az anya, váratlanul elpusztult. A fiatalabb hattyú egy ideig kétségbesetten szólongatta édesanyját, majd amikor "megértette", mi történt, verdesni kezdett a szárnyával, egyre többször dugta le a fejét a víz alá, majd egy idő után ő maga is elpusztult.
De valóban képes egy ennyire tudatos döntés meghozatalára egy állat? Képes azonnal felmérni a veszteséget és eldobni magától az életet, vagy csak egy egyébként valóban szomorú hír még tragikusabb verziója járta be a világot?
Régóta hozzák példaként az állati öngyilkosságra annak az újfundlandi kutyának az esetét, amely többször is megpróbálta vízbe ölni magát. Bár újra meg újra megmentették, addig próbálkozott, míg el nem dobta magától az életét. Az esetről először az Illustrated London Newsban számoltak be 1845-ben. Ám azóta sem derült fény az állat különös viselkedésére. Néhányan azt feltételezték, hogy valamilyen veszteség érte a kutyát, például azon a partszakaszon veszítette el párját vagy kölykét és a gyászt nem tudta feldolgozni, esetleg haláláig kereste azt, amit elveszített. Ez azonban csupán fantázia, és semmi sem bizonyítja a motivációt, ahogy a tudatos öngyilkosságra sincs semmi bizonyíték.
Akik ragaszkodnak ahhoz, hogy az állatok igenis képesek úgy dönteni, véget vetnek az életüknek, sokszor példálóznak a rovarvilággal. Ott ugyanis megtörténik, hogy a többiek túlélése érdekében egyedek "feláldozzák" a saját életüket. A levéltetvek egy fajtájának egyedei például öngyilkos merényletet hajtanak végre, ha katicabogár fenyegeti a kolóniát: felrobbantják magukat - ezzel figyelmeztetik a többieket -, de sokszor a robbanás a katicabogarat is elpusztítja. Van több hangyafaj, amelynek egyedei képesek felrobbantani magukat, amikor veszélyben vannak. Azonban, még ha a hangyák tisztában is vannak azzal, mi fog történni, ez inkább katonai cselekedet, nem öngyilkosság. Egy másik hangyafaj (Forelius pusillus) kiküld katonákat, akik eltereljék a figyelmet a fészekről, általában nem térnek vissza. A kutatók laborkörülmények között azt találták, hogy az idősebb hangyákat küldik ki ilyen feladatokra.
A kérdésben sajnos nem lehet igazságot tenni, több esetben állatok tényleg véget vetnek az életüknek, de tettüket nem igazán lehet öngyilkosságnak nevezni, inkább csak külső körülményekre reagálnak így.
Azt azonban kevesen vitatják, hogy valójában nagyon keveset tudunk az állatok lelki folyamatairól, és időnként megdöbbentő módon hozza az élet a tudomásunkra, hogy a körülöttünk lévő állatok sokkal többet éreznek, értelmeznek a világból, mint azt feltételezzük róluk. Különös esetek világítanak rá, hogy méltatlanul alábecsüljük őket.
Elég csupán azoknak a kutyáknak az eseteire gondolnunk, akik képtelenek elszakadni halott gazdáiktól, hátralévő életükben hűségesen várják őket, és nyugtalanná válnak abban az időben, amikor a gazdi "haza szokott érkezni". Más történetek arról mesélnek, hogy a kutyahűség képes önmaga elpusztítására: a halott gazdi sírjára fekszenek, többé nem esznek, nem isznak, nem mozdulnak, vagyis passzív "öngyilkosságot" választanak. De lehet ezt tudatos döntésnek tekinteni? Vagy egyszerűen képtelen működni szeretett gazdája nélkül, és túl nagy a bánat ahhoz, hogy tovább éljen?
A kutyák különös viselkedésére mutatnak rá azok a videók, melyekben az egyik eb a saját élete kockáztatása révén menti ki a sűrű forgalomból, az úttestről elütött, sérült társát. Áldozatot hoz. De tudatos áldozatvállalásról vagy ösztönös cselekedetről van-e ilyenkor szó? Az etológia e kérdésben azt állítja, nincs állati öngyilkosság. Amit az emberek "annak látnak", azok balesetek. Az emberek azonban azért "látják" öngyilkosságnak, mert az állati magatartást az emberek jellemzően emberi viselkedésmitával azonosítják, az emberi viselkedést látják bele a helyzetekbe. Amikor például egy szarvasmarha feje beszorul a karám két fája közé, és ott vergődik az állat, az nem öngyilkos viselkedés, bár ahogy szabadulni szeretne, tagadhatatlanul megsebzi magát. Szóval tűnhet úgy, hogy eldobja magától az életet, holott csak olyan erős a szabadulás vágya, annyira pánikban van, hogy fel se méri a saját magának okozott károkat. Gyakran említik a magytestű tengeri állatokat, ceteket, delfineket példaként az állati öngyilkosságra. Ezekben az esetekben azonban nem történik más - a jelenlegi álláspont szerint - mint az állatok tájékozódó képességét zavarja meg valami, rossz irányba úsznak, egy ideig a tenger áramlása segíti ezt, aztán ahogy a dagály visszahúzódik, az állatok fennakadnak a tengerparton. Nincs menekvés számukra. Mi zavarhatja meg őket? Tudni kell, hogy nem csak hulladékkal, olajjal szennyezzük a vizeket, de létezik hangszennyezés is. Nagy valószínűséggel hangszennyezés miatt tévednek el a cetek, a delfinek. A rovarok áldozatvállalásos "öngyilkossága" sem tudatos cselekedet. Bár valóban igaz, hogy azoknál az állatoknál, amelyek államokat hoznak létre és kasztokra tagozódnak, a "katonák" képesek a többiek érdekében feláldozni egyéni életüket. Ám ez sem az egyed döntése, hanem genetikai parancs, hiszen ezekben az állati közösségekben nem az egyed, hanem az állam túlélése a legfőbb törvény. A videó, amelyen a kutya önmagával nem törődve hozza le az úttestről sebesült társát, valóban megható látvány. Nézhetjük "önfeláldozásnak" is, akár ő is ott maradhat, de ebben az esetben az együttműködés találóbb kifejezés. A falkában élő állatok egyéni túlélését segíti, ha nem marad egyedül, ha "összedolgoznak", ha kölcsönösen segítik a másik életben maradását. Ettől függetlenül tűnhet úgy - különösen a kutyáknál - hogy például bánatában öngyilkos lesz - passzív öngyilkosságba menekül, mert elpusztult a párja, vagy a gazdája. A veszteség okozhat olyan lelki sérülést, amely aztán pszichoszomatikus tüneteket produkál és egy idő után összeomlik a szervezet, de ez sem tudatos döntés eredménye. Vagyis az állat nem dönt úgy, hogy nincs értelme a további életnek, csak éppen egy idő után megbetegszik és elpusztul.
A másik ismert eset a partra sodródott tengeri emlősöké. Híres "öngyilkosság" volt Kathy, a nőstény delfin halála, aki Flipper fő megtestesítője volt az ismert Tv-sorozatban. Richard O'Barry, az idomárja máig nem felejtette el, hogy 1970-ben a delfin odaúszott a karjába, majd abbahagyta a légzést. A delfinek ugyanis nem automatikusan lélegeznek, mint például az ember, hanem minden lélegzetvétel tudatos. Ebben az esetben Kathy a lélegzést tudatosan hagyta abba. A bálnák tömeges partra vetődését tanulmányozó ausztrál tudósok felvetették, hogy a klíma melegedése miatt gyakoribbá válnak majd az ilyen esetek. Ennek az a feltételezett oka, hogy a felmelegedés közelebb hozza majd a partokhoz a bálnák táplálékát.
A bálnapusztulást 1920 óta figyelő kutatók szerint a partra sodródásokban 12 éves periodikus változás tapasztalható. Ez éppen egybe esik azokkal az évekkel, amikor tápanyagban gazdag hűvös tengeráramlatok érkeznek délről, ilyenkor megnő a halállomány.
Az Adelaide-i Egyetem kutatói szerint a bálnák és delfinek a part közelébe úszó halrajokat követve sodródnak a szárazföldre.
A legutóbbi partra vetődési csúcs 2004-2005 fordulóján volt, amikor a déli félgömbön nyár volt. Azon a nyáron annyi partra sodródás történt, mint az előző teljes évben összesen.
A kutatók szerint a klíma felmelegedése következtében az eddigi 12 éves periodicitás felbomlik, és gyakoribbak lesznek a szélsőséges időjárási jelenségek. Sőt, ez már most is tapasztalható. A bálnák és delfinek tömeges partra sodródásának okairól nem sokat tudni, inkább csak feltevések vannak. Egyes kutatók a cetfélék fejlett társadalmi jellegével magyarázzák a tömeges öngyilkosságot, eszerint ha a csapat egyik egyede bajba kerül, akkor a többi önfeláldozóan a segítségére siet.
Más elképzelések szerint geomágneses interferencia zavarhatja meg a cetfélék hanglokátoros érzékszervét, ezért tévednek a bonyolult tasmán partvidéken a számukra veszélyes sekély vizekre. Megint más teória szerint a viharok felkavarják az üledéket, és a zavaros vízben nem működik jól az állatok hanglokátora.
Források:
http://www.life.hu/drlife/20150129-az-allatok-is-kepesek-az-ongyilkossagra.html
http://www.haziallat.hu/ace-ventura/allat-es-ember/ongyilkossag-az-allatvilagban/4611/
http://index.hu/tudomany/til/2014/10/26/csak_az_ember_lesz_ongyilkos/
|