Az óriáskígyókról általában

 A sarkvidékek kivételével az összes kontinensen élnek óriáskígyók, de a legtöbb faj Közép-és Dél-Amerikában fordul elő. 

Színük álltalában sárgás- vagy vörösesbarna, hátukon két, az oldaluknál összefolyó rombusz alakú mintázattal, melykben sárgásfehér csíkok fedezhetők fel. Fejük tetején vékony, lándzsa alakú minta van. A szemek előtt és mögött a látószerveken is keresztülhaladó feketésbarna foltok találhatók. Hasi részükön sárgásfehér, fekete foltokkal díszítik az óriáskígyók bőrét. Átlagos méretük 2-4 m. A hat legnagyobb kígyófaj a boák és a pitonok soraiból kerül ki. A két legnagyobb a zöld anakonda és a kockás piton. Ez utóbbi általában hosszabbra nő, elérheti a 10 m hosszúságot, de a nagy anakonda sokkal súlyosabb. Nem meglepő, hogy minkét faj méretéről elképesztő híresztelések kaptak szárnyra. Egy angol felfedező, Sir Percy Fawcett 1907-ben azt állította, hogy egy 18,2 m hosszú anakondát ejtett el Brazíliában.

Valamivel kisebb az Indiában és Burmában elterjedt tigrispiton és az Afrika Szaharától délre eső területein honos sziklapiton. Mindkét faj 5-7 m hosszúra nőhet, bár a nagy példányok az élőhelyek beszűkülése miatt egyre ritkábbak. Ausztrália és a környező szigetek legnagyobb kígyója az ametiszt piton, melynek átlagos hossza 3-4 m, de találtak már 8 méteres egyedeket is. A hat legnagyobb óriáskígyó közül a legkisebb a közönséges óriáskígyó, másnéven bálványkígyó vagy boa constrictor. Legnagyobb példányai csupán 4 méteresre nőnek.

Az újvilági piton szívárvány színben pompázik

Annak, hogy miért van ilyen kevés nagytestű kígyó, két magyarázata lehet. Az egyik az, hogy egy ekkora állatnak sok táplálékra van szüksége, de méretei korlátozzák a vadászatban és a lehetséges zsákmányállatok választéka is behatárolt. A másik, hogy hatalmas testük felmelegítése sok időt és energiát vesz igénybe. Mindenféle tevékenységük - a vadászat, a szaporodás, vagy az önvédelem - korlátozott, amikor napfürdőzhetnek. Általánosságban elmondható, hogy minél melegebb egy terület átlaghőmérséklete, annál nagyobb állatok eltartására képes. Az óriáskígyók ezért kivétel nélkül meleg, trópusi területeken találhatók. A dinoszauruszok korában még nagyobbak voltak a kígyók és általánosságban minden állatcsoport is, mivel a klíma sokkal melegebb volt a mainál, a légkörben magasabb volt az oxigénszint, ami kedvez az állatok növekedésének.
 

A kutyafejű boa fején jól láthatók a hőérzékelő gödrök

Az óriáskígyók nem támasztanak speciális követelményeket a szaporodási előkészületekkel kapcsolatban. Egész évben párzanak, de a csúcsidőszak augusztus-szeptember és februártól májusig tart. A boák három éves korukra válnak ivaréretté. A párzást követően a nőstények 119-295 napra hozzák világra kicsinyeiket. Irodalmi adat szerint egy nőstény – hím jelenléte nélkül – a szülést követően 22 hónappal ismét egészséges utódokat hozott a világra. Egy másik nőstény pedig 9 év alatt összesen 350 darab kis kígyót szült! Születéskor a kígyók 32-50 cm nagyságúak, természetesen a nőstény nagyságától, a kicsik létszámától függ a méretük. A szülést megelőzően a nőstény már nem fogad el táplálékot, teste erősen megtelik, és jól kivehető a kicsik összetekeredett alakja is. A megtermékenyített tojások az utódok teljes kifejlődéséig a nőstény ivarútjában maradnak. A kis kígyók „szülést” követően 10-20 perc múlva kibújnak a hártyás falú tojásokból. A kicsik száma 18 és 55 között változhat. Célszerű a kikelt kicsiket fertőtlenítőszeres vízben lemosni, majd az anyától külön véve tiszta terráriumba elhelyezni. Nagyon fontos, hogy azonos hőmérsékletű helyre kerüljenek a kicsinyek. A boákat és pitonokat a szaporodásuk mikéntje szerint is megkülönböztethetjük. Amíg a pitonok tojást raknak, addig a boák ún. ál-elevenszülők.  Az ál-elevenszülés nem jelent mást, mint azt, hogy a nőstény kígyó nem rakja le a tojásokat, hanem azok az anya testében fejlődnek ki. Amikor elérik a megfelelő kort, akkor az anya kinyomkodja a tojásokat. Mivel a tojás hártya vékony falú, úgy néz ki, mintha a nőstény boa "megszülte" volna a kicsiket. 

Haiti földiboa