A siklókról általában

A siklófélék (Culobridae) a világ kígyóinak kétharmadát magába foglaló csoport, közel 14 alcsaládba és 185 nembe sorolhatók. Antarktika kivételével az összes kontinensen megtalálhatók, nagyon változatos élőhelyekhez alkalmazkodtak, a hegyvidékektől és vízpartoktól kezdve a szavannákon át a tundráig mindenütt előfordulnak. A siklók kitűnően kúsznak, másznak fára, és a vízben is otthon érzik magukat. Testük karcsú henger alakú, farkuk hosszú, elkeskenyedő. A fej elválik a nyaktól, testüket sima pikkelyek fedik. A hast sima felszínű, keresztben elhelyezkedő, széles pajzsszerű pikkelyek védik. Az utolsó harántpajzsok lehetnek párosak vagy páratlanok. A legtöbb faj éjszaka és nappal is aktív, azért pupillájuk kerek. Koponyájuk egyszerű felépítésű, a részek laza csontokkal kapcsolódnak egymáshoz. A felső állkapocs hosszú, felfelé nem nyitható. Testméretük is igen változatos, a nyúlánk 60 cm-től akár a robosztus 2 és fél méteresig is megnőhetnek.

Vietnami hosszúorrú sikló
 

A siklófélék jellegzetes zsákmányolási módja a fojtás. Mielőtt az áldozatból táplálék válna, a siklók erős szorítást gyakorolva a zsákmány mellkasára harcképtelenné teszik azt. Ahogy a vergődő állat lélegezni próbál, a kígyó minden kilégzésnél szorít a fogáson, így az áldozat idővel megfullad. A halál 1-2 percen belül beáll. A legtöbb faj kisemlősökkel táplálkozik, de vannak hal, madár és hüllőevő siklók is. Fogazatuk rövid, még a mérgező fajok is általában veszélytelenek az emberre nézve. Vannak azonban veszélyes fajok, mint például a mérgessiklókhoz tartozó boomslang, vagy egyes viperák. Az afrikai tojásevőkígyó koponyájának szerkezete és első harminc csigolyájának felépítése a meszes héjú madártojások elfogyasztására módosult.

A legtöbb siklónak csak a jobb tüdőlebenye működik, a másik visszafejlődött. Az óriáskígyókkal eltérően a siklóknak nincsenek csökevényes maradvány lábaik a testükön, és hiányoznak orrukról a jól látható hőérzékelő gödrök is. Szaglásuk feljett, az információt az orrüregben található Jacobson-szervben értelmezik.

Barna fakígyó
 

Mint minden kígyó, a siklók is kiválóan álcázzák magukat. Mivel a legtöbb fajnak nincs mérge, kénytelenek más módszerekkel elijeszteni a támadókat. A legtöbb sikló fenyegetést érezve kifeszíti magát, felfújja a testét, esetleg csörgeti a farkát, halottnak tetteti magát, vagy kloakájából bűzös váladékot bocsát ki. Egyes dél-amerikai fajok olyan tökéletesre fejlesztették a védekezésüket, hogy csodálatos színekben pompáznak. A legtöbb ragadozó tudja, hogyha egy állat feltűnően színes, nyilván mérgező. A korallsiklók (más néven királysiklók) utánozzák színükkel a halálos mérgű korallkígyót, így a ragadozók messze elkerülik, holott ártalmatlan.

Szalagossikló

A siklók tojással szaporodnak. A nőstények tavasszal és nyáron pergamenszerű tojásokat raknak, melyeknek száma 2-től akár 40-ig terjedhet. A mérsékelt éghajlaton a siklók téli álmot alszanak, majd tavasszal megkezdődik a hímek vetélkedése a nőstényekért. A hímeknek páros hemipéniszük van, melynek egyik ágát párzáskor bevezetik a nőstény kloakájába. A nőstények 30-80 nappal a párzás után rakják le tojásaikat. A kicsiket a szülők nem felügyelik, kikelés után magukra vannak utalva, de már azonnal vadásznak kisebb állatokra, gyíkokra, rovarokra.

A siklók népes családjába tartoznak az olyan népszerű állatok, mint a Pantherophis családba tartozó gabonasikló, a Lampropeltis nembe sorolható királysikló, vagy a Natrix csoport ismert képviselője, a vízisikló. A legtöbb sikló kitűnő házikedvenc, kezdők számára is megfelelők, hamar megszelídülnek. Viszonylag kis terráriumot igényelnek, békések, kézhez szoktathatók, igénytelenek. Hazánkban az összes vadon élő siklófaj szigorúan védett, otthoni tartásuk tilos! Ha a kertünkben kígyót találunk, mindenképp engedjük szabadon. 
 

 Indigósikló