A ragadozók (Carnivora) rendkívül hatékony élőlények. Erősek, hatalmasak, gyönyörűek, de halálosak. Az állatvilág minden csoportjában vannak ragadozók, vagyis olyan fajok, melyek más állatokat ölnek és esznek meg a húsukért. A húsevők csodálatos gyilkológépek, melyeknek ölniük kell a túlélésért. Hatásos fegyverekkel rendelkeznek, melyek segítik őket abban, hogy a náluk jóval nagyobb prédát is el tudják ejteni. Az emlősök ragadozói a legfejlettebbek és a legismertebbek, pedig rajtuk kívül léteznek ragadozó rovarok, halak, hüllők és madarak is. Szinte minden állatfajra vadászik egy másik állat, egy ragadozó. A ragadozók fontos szerepet játszanak az ökoszisztémákban, kordában tartják a prédaállatok tömeges és káros túlszaporodását, rendszerint a beteg és gyenge egyedeket kiváltasztva és megsemmisítve pedig erősítik az állatállományokat. A ragadozók többsége rendkívül hatásos fegyverekkel van felszerelve, melyek védekezésre is tökéletesen megfelelnek, de elsődleges szerepük a zsákmányszerzés. Vajon mi teszi a ragadozókat olyan sikeres állatcsoporttá és hogyan vadásznak az egyes fajok? Most csoportonként bemutatom ezeknek az állatoknak a zsákmányszerzési technikáját és fegyverarzenálját.  

A ragadozó emlősöket a következő családokra osztjuk szét:

Macskamedvefélék (Ailuridae)

Kutyafélék (Canidae)

Madagaszkári cibetmacskafélék (Eupleridae)

Macskafélék (Felidae)

Mongúzfélék (Herpestidae)

Hiénafélék (Hyaenidae)

Bűzösborzfélék (Mephitidae)

Menyétfélék (Mustelidae)

Pálmacibetfélék (Nandiniidae)

Rozmárfélék (Odobenidae)

Fülesfókafélék (Otariidae)

Valódi fókafélék (Phocidae)

Mosómedvefélék (Procyonidae)

Medvefélék (Ursidae)

Cibetmacskafélék (Viverridae

Itt túl terjedelmes lenne az összes csoportról részletesen beszámolni, ezért csak néhány csoportról írok.  

Emlősök

Macskafélék:

A macskafélék (Felidae) a világ legsikeresebb és talán legszebb húsevői. Megjelenésük méltóságteljes, erőt sugárzó. A csoporton belül megkülönböztetünk kis-, és nagymacska féléket. A kismacskák kistestűek, tudnak dorombolni, de nem tudnak ordítani. Testük karcsú, egész csontvázuk könnyű, fejük aránylag kicsi, arcirészük rövid, az arckoponya az agykoponyától nincs mély befűződéssel elkülönítve. Fogazatuk hegyes, nem zömök, nyelvcsonti ívük csontos. A karmok visszahúzhatók. Kétségkívül ez a legváltozatosabb és fajokban is leggazdagabb csoportja a macskáknak. Eddig nem kevesebb, mint 13 élő kis macskanemzetséget ismerünk. Az ismert legrégibb macskafélék a kismacskákhoz tartoznak. Ezek már a Miocén-korszak közepetáján megjelentek Európában. Ettől az időtől kezdve számos kihalt kismacskafajt ismerünk Európában, Ázsiában, a Jégkorszakból pedig már Amerika földjéről is.

A nagymacskák nagyobb méretűek, főleg ordítással és üvöltéssel kommunikálnak és nem tudnak dorombolni.

A macskafélék legmagasabb fejlettségű csoportját alkotják a nagymacskák. Ide tartoznak a legfélelmetesebb és egyúttal legszebb ragadozók kivétel nélkül. Még az amúgy is igen magas fejlettségű macskák közt is ezeket kell a legtökéletesebb ragadozóknak tartanunk. Testalkatuk izmos, erőteljes; fejük arci része kissé megnyúlt; fogazatuk igen erőteljes, tömör; nyelvcsontjuk csak részben megcsontosodott; karmaik visszahúzhatók; farkuk hosszú. Az alcsaládnak 5 élő és 3 kihalt nemét ismerjük.

A macskafélélen belül 4 alcsaládot különböztetünk meg: nagymacskák (Panthera), kismacskák (Felidae), gepárd-formák (Acinonychinae) és kardfogú macska-formák (Neofelinae), mely egy kihalt csoport. Összesen 37 ma élő faj tartozik a macskafélék családjába.

Az oroszlán kivételével az összes macskaféle magányosan él. A ragadozók területvédő állatok. A territóriumuk határait vizelettel és ürülékkel jelölik meg, amely távoltartja a vetélytársakat. Abban minden macskaféle megegyezik, hogy kiváló vadász. Órákat képesek eltölteni az áldozat becserkészésével, hogy a lehető legközelebb kerüljenek ahhoz. Általában a túl fiatal vagy túl öreg, illetve a sebesült és beteg állatokat szemelik ki táplálékul, melyek valószínűleg úgyis elpusztulnának.  Vadászatkor megpróbálnak minél közelebb lopózni a kiszemelt zsákmányállathoz. Tekintetük szinte rátapad az áldozatra, miközben testük a földhöz simul és hangtalanul kúsznak előrébb. Mancsukat puha talppárnák borítják, melyek a visszahúzható karmokat rejtik. Ezzel a "karomvédőbel" a macskafélék karmai mindig élesek és használatra készen állnak rendelkezésre. Miután 20-40 méterre megközelítették a zsákmányt, megfeszítik izmaikat és kitörnek biztosító fűrengetegből. Általában gyors és rövid hajsza után  utolérik, majd leütik a szerencsétlenül járt állatot. A prédának esélye sincs, ha egyszer megfogták, neki vége. Miután ledöntötték és lefogták az áldozatot, harapásukkal megölik.

Fejlett, tőrszerű szemfogaik úgy alakultak ki, hogy behatoljanak a zsákmány bőre alá és halálos sebet ejtsenek a légcső és nyelőcső összeszorításával, valamint a létfontásságú vérerek szétroncsolásával. A torkon kívül a macskafélék a tarkót és az orrt is célba vehetik és annak összeharapásával ölik meg prédájukat. A kismacskafélék a rágcsálók koponyáját és gerincét zúzzák szét fogaikkal. Ez a módszer legtöbbször gyors halált hoz. Mivel a növényevők (különösen a gazellák), a stressz és ijedtség hatására sokkos állapotba kerülnek, ha megfogják őket, így ellenállás nélkül pusztulan el a ragadozók karmai közt. Rendszerint nem szenvednek sokáig, a macskafélék állkapcsa gyorsan elvégzi a szörnyű feladatot. A nagytestű macskák, például az oroszlán vagy a tigris a gerincre mért erős harapással is végezhet zsákmányával. Pofájukon érzékeny szőrszálak találhatók, melyek jelzik gazdájuknak a prédaállat halálát, így engedhetnek a szorításon. Az őrlő és metszőfogak segítségével a ragadozók könnyen széttépik a húst, zápfogaikkal pedig alaposan összerágják. Először az ízletes belső szerveket, a szívet, a májat és a tüdőt fogasztják el, majd a test többi részét is felfalják, míg csak a csontok maradnak. Érdes nyelvükkel a macskafélék még a csontokról is lereszelik a húscafatokat, hogy semmi se menjen veszendőbe. Az oroszlánoknál az evés szigorú hierarcia szerint zajlik: először a hímek esznek, majd a nőstények és legvégül a kölyök, amelyek sokszor éhen maradnak. A leopárd a fák tetejére vonszolja fel a prédát, ahol kényelmesen elfogyasztja anélkül, hogy riválisoktól és hullarablóktól kellene tartania. A leopárd olyan erős, hogy képes a saját súlyával megegyező méretű állatot felcipelni az ágak koronájába. A gepárd, állandóan tartva a többi ragadozótól, gyorsan eszik. Futás után annyira kifullad, hogy időbe telik összeszednie magát. Ennyi idő alatt egy hiéna simán elveheti tőle a vacsoráját. A gepárd tehát nem valami sikeres vadász, ha sikerül is elejtenie valamit, gyakran más állatok orozzák el a tetemeket. Mindegyik fajnak megvan a saját evési és vadászati szokása. Egy nagytestű állat elejtése után napokig, akár 2-5 napig nem kell újra vadászniuk. A macskafélék viszonylag sokszor elvétik a zsákmány, tízből hat vagy hét alkalommal a prédaállat bizony megmenekül. Inniuk is viszonylag keveset kell, hiszen a húsból felvett víz és a testnedvek elegendő folyadékot biztosítanak. A macskafélék rendkívül tiszta állatok, bundájukt gondosan ápolják.

 

Bár kegyetlen vadászok, a macskafélék gyengéd szülők. Kicsinyeiekt óvják mindentől, ami fenyegetést jelenethet, az anyaállat, amely az oroszlán kivételével egyedül neveli fel utódait, dühödten reagál , ha a kicsiket veszély fenyegeti. A hímek egyáltalán nem vesznek részt az utódgondozásban, sőt ha lehetőségük van rá, megölik a nem tőlük származó kölyköket, hogy az anyjuk újra tüzeljen és ők legyenek a következő generáció apái. A legtöbb macskának 2-6 kölyke születik. A kismacska félék 2 hónapos, a nagymacskák 80-110 nap elteltével adnak életet kölykeiknek. Néhány hónapos korukban már elkísérik anyjukat a vadászatokra és 16-22 hónaposan már önállóak. Nehéz elhinni, hogy a házimacskaszerű, játékos kis állatok a Föld legfélelmetesebb gyilkosaivá válnak rövid idő alatt.

 

Kutyafélék:

A kutyafélék a macskákhoz hasonlóan erősek és hatékonyak, bár egészen más módon alkalmazkodtak az élethez. 37 ma élő fajuk van. 2 kihalt nem és a valódi kutyafélék (Caninae) csoportja alkotja a kutyafélék családját. A farkasok, rókák, sakálok és vadkutyák tartoznak a kutyafélékhez. A házikutya, a legrégebben háziasított állat az emebr legjobb barátja, míg a vadon élő kutyák nagyon bizalmatlanok az emberrel. Az évszázados vadászat mély nyomot hagyott a kutyafélékben. A farkasról alaptalan mendemondák és legendák keringenek, neki van a legrosszabb híre a kutyafélék közt. Valójban azonban ártalmatlan, félénk és rendkívül értelmes állat.

A legtöbb kutyaféle falkában él. Ilyen a farkas, vagy az afrikai hiénakutya. A rókák és sakálok is szoros kötelékekben, családokban élnek, amely egy felnőtt tenyészpárból és azok kölykeiből állnak. Az idősebb kölykök sokszor a kotoréknál maradnak, hogy segítsenek a legkisebbek nevelésében. A kutyák szigorú hierarchia szerint élnek. A farkasfalka két elsőszámú egyede az alfahím és az alfanőstény. Kizárólag ők szaporodhatnak, a többi falkatag általában a kölykük vagy valamilyen rokonuk. A falka összes szukájánál kialakult az ún. álvemhesség. Ezt a jelenséget a kutyatartók is ismerik. Az álvemhesség azért alakult ki, mert a falkában csak a vezér nőstény szaporodhat, viszont a többi szuka segít a kicsik nevelésében. Amikor a vezérnek kölykei vannak, az alacsony rangú nőstényeknél is megindul a tejelválasztás és vemhességre utaló tüneteket mutatnak. Ez a viselkedés felébreszti bennük az anyai ösztönt és így elkötelezettebben nevelik a vezérpár utódait. A vezéreknek jár az előszöri evés joga zsákmányejtéskor. A falkarendszer nagyon hatékony. Megnöveli az esélyt a sikeres vadászatra, a kölyök életben maradását és nagyobb védelmet is jelent. Ha egy falkatag valamilyen szabályt megszeg, például az egyik alacsony rangú nőstény párosodik és utódokat szül, vagy esetleg egy fiatal hím szembeszáll a vezérhímmel, akkor akár ki is űzhetik a falkából, ami általában az adott példány halálos ítéletét jelenti. Egy falkában élő állat ugyanis egyedül, segítség nélkül nehéz életben maradnia. A falkában élő kutyafélék képesek náluk jóval nagyobb prédát elejteni, amely napokra elegendó húsforrást jelent. Sikerük az összehangolt csapatmunkában rejlik. A farkas például rendkívül sokoldalú a vadászat terén: lesben állva, nyílt támadássa, hosszú vagy rövid hajszával, felváltva űzve a vadat is tud vadászni. A vadászmódszert a zsákmány fajtája és mérete is meghatározza. A farkasok együttes erővel gyűrik le a nagy szarvasokat, majd együtt lakmároznak belőle. Először a vezérpár eszik, majd a többiek. Evés közben gyakoriak a vicsorgások és a kisebb nézeteltérések. Igazi verekedéskor a farkasok viszonylag visszafogottan küzdenek, igyekeznek a rangsorban betöltött helyük szerint cselekedni.

A kutyafélék kotorékokban, odúkban élnek. Áltagos alomszámuk: 2-7 kölyök. Az anya az első hetekben ki sem mozdul a vacokból, ezalatt kizárólag az apaállat gondoskodik róla, szállítja a nősténynek az élelmet. A kicsinyek hamar felnőnek és értékes vadászaivá válnak a csapatnak. A kutyafélék is területhez kötött állatok.  

Az afrikai vadkutyák a legritkább, de legsikeresebb falkában élő kutyafélék. Tíz vadászatból nyolc alkalommal zsákmányt ejtenek, ami nagyon jó arány. Rendkívül kitartóak, napokig képesek üldözni a kiszemelt áldozatot, felváltva futnak és végül a végkimerüléstől gyenge állatot együttes erővel ölik meg. Egy nőstény ilyenkor a kölykökkel marad, a vadászó egyedek hordják haza nekik a táplálékot. A gyomrukból visszaöklendezik a falatokat és azzal etetik a kölyköket és avadászatban részt nem vevő társaikat.

A rókák és sakálok kistestű gyilkosok.  A sakáloknak rossz hírük van dögevő tulajdonságaik miatt, ám ők is képesek aktívan, szervezetten vadászni kisemlősökre, szarvasgidákra, vagy madarakra. A rókák sokáig a egér üregének bejáratánál várakoznak, majd lecsapnak. Télen képesek a hó alatt megbúvó állatokat is érzékelni. Az egyik legélesebb hallása a lapátfülű rókáknak van. Nagy, radarszerű füle nem csak a tökéletes hallást, de a hőleadást is biztosítja az afrikai sivataban, ahol él. A világ legkisebb kutyaféléje a sivatagi róka, másnéven fennek.

A kutyafélék nem képesek karmaikat visszahúzni. Futáskor a karmok a talajhoz tapadást biztosítja, nagy segítségre szolgál a hirtelen irányváltáskor. Fára mászni sem tudnak, viszont kiváló úszók, a legtöbb kutyaféle szereti a vizet a macskákkal ellentétben. A macskaféléknék két kivétel akad: a bengáli tigris és a jaguár imádja a vizet, sokszor vadászik vízben vagy vízközelben.

 

Tengeri emlősök

 A kedves és játkos delfinekben a legtöbb emebr a szelíd, barátságos társat és bohókás állatot látja. Egy olyan lényt, amely képtelen erőszakosan viselkedni vagy ölni. Ne feledjük azonban, hogy kedvenceink, a delfinek is ragadozók és erőszakosabb világban élnek, mint ahogy hittük. A delfinek hallal, a bálnák apró planktonikus mikroorganizmusokkal táplálkoznak. A nagytestű delfinek, mint például a kardszárnyú delfin, amely a delfinek közt a legnagyobb, fókákat, más delfineket, sőt cápákat is megtámadnak.

A delfinek a fogascetek csoportjába tartoznak. Tüdővel lélegző tengeri és édesvízi emlősök. Táplálékszerzéskor egy olyan eszközt használnak, melynek segítségével nagy távolságokból képesek érzékelni a halrajok helyzetét, nagyságát, sőt a fajtájukat is. Ez a csodálatos eszköz az ultrahang. Amikor az állat kibocsátja apró csettintő hangok kíséretében, az ultrahang szétáramlik a vízben. Ha beleütközik egy tárgyba, vagy élőlénybe, az ultrahang visszaverődik és a delfin agyában feldolgozódik. Így a ragadozó megkapja a zsákmány pontos tartózkodási helyét és méretét. Támadáskor a delfin kikapcsolja az ultrahangot, hogy ne zavarja el a halakat. Az ultrahang olyan erős, hogyha közvetlenül sugározza ki egy egy halra, az elkábul tőle. A delfinek csapatban élnek. Segítőkész, gyengéd családban, amely különböző nemű és korú egyedekből áll. Az édesvízi folyami delfint kivéve elengedhetetlenül fontos a társaság. A csapattagok sokszor rokonok, mind jól ismerik egymást. A csapat nemcsak családként működik, hanem hatékony vadászcsoport is. Minden családnak saját vadász módszere van a zsákmányszerzésre. A vadász módszer fajtánként, de akár delfincsaládonként is eltérő lehet. Az egyik ismert technika során a delfinek egy nagy rajba tömörítik a halakat, minden oldalról bekerítik őket, majd bele-beleharapnak a hallabdába. A kardszárnyú delfinek erős farokcsapásokkal beleütnek a halrajba és egyenként összeszedegetik a leütött halakat. A sarkköri hideg vizekben a kardszárnyú delfinek a jégtáblán ragadt fókákat is ügyesen ejtik el. A fóka igyekszik a jégtáblán maradni, melyet a delfinek megpróbálnak felfordítani. Végül az egyik delfin távolabb megy a jégtáblától és nagy hullámokat keltve nekiúszik a jégtáblának. Majd a többi egyed is csatlakozik, mígy 3-4 delfin nem sorakozik fel a hullámkeltéshez. Néhány másik példány pedig a jégtábla többi oldalán áll lesben. A heves sordás előbb-utóbb lesodorja a fókát egyenesen a vízbe, ahol könnyen végeznek vele. A palackorrú delfinek egyes élőhelyeken öngyilkos akció keretében, kivetik magukat a vízből, kiúsznak a partra, miután a sekény vízbe terelték a halakat. Az iszapos partról a halak egyre közelebb kerülnek a szárazföldre. A delfinek hirtelen felgyorsítanak, egy nagy vízlökettel kisodorják a halakat a partra, majd maguk is partra vetődnek, hogy a szárazra került halakat bekebelezzék. Ez a módszer veszélyes, nem minden delfin tud visszaevickélni a mély vízbe. A delfinek tehát találkony módszereket fejlesztettek ki a vadászat érdekében.

Csak nemrégiben fedezték fel a kutatók a delfinek életének sötét oldalát. Kiderült, hogy a delfinek igen agresszívek tudnak lenni, napi szinten erőszakoskodnak és durván viselkednek egymással. Ha szükséges, akár meg is ölhetik fajtársaikat. Ez a viselkedésforma ritkán figyelhető meg, ezért fedezték fel csak a közelmúltban.

Egy másik állatcsoport, a bálnák nem annyira kegyetlenek. Őket nem véletlenül hívják szelíd óriásoknak. Többségük a sziláscetek csoportjába tartozó lassú planktonevő. A delfinekhez hasonlóan ők is családokban élnek, sajátos hangjukat éneknek nevezzük.  sziláscetek a vízfelszín közelében szélesre nyitják szájukat és hagyják, hogy a víz a szájukba ömöljön. A szájüregben a szilák segítségével kiszorítják a vizet, de az élelem fennakad a szilákon és az állat lenyeli őket. Sziláscet a világ legnagyobb emlőse, a 32 méterre is megnövő kékbálna. A bálnák kisebb csoportja a fogascetekhez tartozik, mint amilyen a jól ismert ámbráscet is. Az ámráscet a világon a legmélyebbre merülő emlőse, 3000 méter mélyen vadászik óriás tintahalakra és polipokra.

A delfineknek és bálnáknak egyetlen utódjuk születik. A szaporodási időszakban a meleg tengerekbe vándorolnak, majd visszatérnek a Jeges-tengerbe és a sarkvidékekre. A bálnák teje rendkívül zsíros, a borjak hamar megerősödnek.

Régebben a bálnákat kíméletlenül vadászták a húsukért és zsírjukért, ma már azonban vadászati tilalmak védik őket. Számuk rendkívüli módon megfogyatkozott. Sok kutató úgy véli, hogy az állomány soha nem fogja kiheverni a mértéktelen vadászás okozta károkat. A bálnák sziorúan védett állatok. A delfinek számára a legnagyobb veszélyt a szennyezett környezet és a halászhálókba való fennakadás jelenti.

A tengeri ragadozók másik csoportját az úszólábúak alkotják. Az úszólábúak közé a köznyelvben fókáknak nevezett állatok tartoznak. A fókákat továbbá valódi fókák (Phocidae) és fülefókák (Otariidae) csoportokra osztjuk szét. Valódi fóka például az elefántfóka, a Weddel.-fóka, vagy a leopárdfóka. Fülesfóka a medvesfóka és az oroszlánfóka. A rozmárok az úszólábúak csoportjában önálló osztáylba tartoznak, csoportjuknak egyetlen képviselői. A fókák valamennyien ragadozók, halakkal és más tengeri állatokkal táplálkoznak. A cetektől eltérően négy végtagjuk van, testüket szőr borítja, és nem töltik egész életüket a tengerben: kicsinyeiket a parton hozzák a világra. A fókák életmódja egyaránt vízhez és szárazföldhöz kötött, a szárazföldön esetlenül mozognak. Testük orsó alakú, áramvonalas. Mellső végtagjaik úszólábakká alakultak, a hátsók elcsökevényesedtek. Orrlyukaikat teljesen el tudják zárni.

 

Források: A szöveg a saját írásom.

http://catdog.mindenkilapja.hu/

 

Vissza a bloghoz