A régi korok emberei sokszor állat alakban tisztelték isteneiket. A legismertebb ilyen kultúrák között található az ókori Egyiptom.

Az ősi egyiptomi állatkultusz eredete vitatott. Az ember és állat forma között találunk köztes formákat, állatfejű, embertestű isteneket is, melyek évezredeken keresztül rendkívül kedveltek voltak Egyiptom-szerte. Az első ismert formákat a II. dinasztia korából ismerjük. A legismertebb állatfejű istenek között van Ré, Hórusz, Szahmet, Anubisz, Széth, Szobek, de más istenséget is ábrázoltak ilyen módon.

 

A köznép számára az állatfejű és alakú istenek azonosak lehettek magával az állattal, míg a műveltebbek az állat tulajdonságainak lényegre gondoltak, élő mivoltukból részben vagy teljesen elvonatkoztatták őket. Az istenábrázolások tanulmányozása alapján nagyon nehéz megközelíteni az állattiszteletet, sokkal konkrétabban lehet megvizsgálni a szentnek vélt állatok temetkezési szokásait. Az első rituális állattemetések a Badári-kultúrából kerültek elő. Két szarvasmarha síron kívül kecske, juh, kutya és sakálsírt is feltártak itt. A gyékénybe és vászonba göngyölt állattetemek az emberekhez hasonló temetkezésben részesültek.

 

Egyes állatok számára azért akarták biztosítani a túlvilági életet, hogy együtt maradhassanak elhunyt gazdájukkal. Találtak már számos sírt, melyben emberi csontvázak mellett kutya, macska, vagy gazella csontvázakat helyeztek el. Voltak tömeges állattemetések, például találtak több száz macskamúmiát tartalmazó sírrendszert is a föld alatt, mely rituális jelentéssel bírt. A macskát, bár tisztelték és halálbüntetéssel sújtották azt a közembert, aki szándékosan megölt egy macskát, mégis bizonyíték van arra, hogy időnként szándékosan föláldozták az állatokat. A megröntgenezett macskamúmiák szinte mindegyikének eltörték a nyakát. A macska az egyik legjobban becsben tartott állat volt az ókori Egyiptomban. A leghasznosabb állatnak tartották, mivel vadászott az Ázsiából érkező és az egész országot ellepő patkányseregekre. A macska a gabonaraktárak nélkülözhetetlen „kelléke” lett. A szent macskákat szentélyekben tartották és királyi pompával halmozták el. Fennmaradtak olyan hieroglifa feljegyzések, melyek arról számolnak be, hogy tűzvész esetén először a macskákat mentették ki a házból és csak azután a gyerekeket és családtagokat. Aki macska ellen követett el valamilyen bűncselekményt, annak levágták a kezét, vagy kivégezték. A papok szerint a macskák Rével, a napistennel álltak kapcsolatban. Számtalan jellel magyarázták a macskának, ennek az éjszakai állatnak és a Napistennek a szövetségét. Bastet istennőt macskafejjel ábrázolták. Bastet volt a termékenység és a föld védőszentje. A gyermekre váró nők macska amuletteket viseltek. A kimúlt templomi macskákat bebalzsamozták, tulajdonosuk pedig a gyász jeléül leborotválta a szemöldökét.  

 

Kr. e. 525-ben a fáraó csapatai nem mertek harcolni Kambyses perzsa király katonái ellen, inkább feladták városaikat, mert a perzsák ördögi hadvezére a katonák sisakjára, pajzsára élő macskákat köttetett.

 

A macska után a másik legismertebb állat az ókori Egyiptomban a szent Ápisz-bika. Ápisz Ozirisz isten élő jelképe, az egyiptomi vallás szent bikája. A földműves ünnepeket az ő tiszteletére rendezték meg. Kapcsolatba hozzák a napistennel is, mivel szarvai között egy napkorongot tartott. Általában fekete foltokkal tarkított fehér bika lett Ápisz-bika. III. Amenhotep fáraó korától kezdve azonosították az Ápisz-bikát Ozirisz istennel. Ebben az időszakban épült az első Ápisz-sír, melyet Szakkara mellett tárt fel Auguste Mariette francia egyiptológus 1851-ben.  A külön helyiségben tartott élő Ápisz-bika kiválasztása nagy gonddal történt, Ailianosz görög szerző szerint azt a bikaborjút ismerték el Ápisznak, amelyik 28 formai kritériumnak megfelelt (pl. fekete fej, háromszög alakú fehér folt a homlokon, meghatározott formájú foltok a háton, stb). Húsából tilos volt fogyasztani, és a memphiszi palotában papok gondoskodtak róla. A Ptolemaioszok korától kezdve egy új istenség, az Ozirisz nevét is viselő szent Ápisz bika, görögösített összevont nevén Szerápisz kultusza hódította meg aFöldközi-tenger térségeit.

A bika mellett tehénistennőt is találunk az ókori Egyiptomban. Hathor a szépség, a termékenység, az anyaság, a vidámság, a részegség és a zene istennője, tehén alakban imádták, de ember alakú ábrázolása is gyakori. Néha tehénfülű és szarvakat viselő nőként ábrázolták.

Hórusz a sólyomfejjel rendelkező embertestű isten, vagy néha sólyomként ábrázolják. Kultusza igen hosszú ideig fennállt, mialatt alakja sok változáson ment keresztül, és sok néven vált ismertté. A Hórusz névváltozat görög eredetű, az egyiptomi Heru/Har névből ered. A Hórusz szeme szimbólum az egyiptomiaknál, a megújulás jelképe volt. A Hórusz-szeme nyakláncot a múmiák azon részére tették, ahol a belső szerveit kiszedték. Az istenség kultuszának eredete homályos és vitatott. Az egyik elterjedt elképzelés szerint összefüggésben van Nehen város ősi istenével, a vadászsólyommal. Nehem a korai Egyiptom jelentős települése volt, az Újbirodalom koráig fontos kultuszhely. A sólyomisten születéséről mítosz szól: a gyermek Hóruszt, akit csecsemőkorában Hathor tehén táplált, megmarta egy skorpió, amikor a Nílus nádasában játszott. A hazatérő Ízisz elkeseredetten fohászkodott testvérével, Nebethettel Ré istenhez kisfia élettelen teste mellett. A nap-bárka megállt a fényes egekben. Ré isten sietve elkülde Thot istent a földre, s az íbiszfejű istenségnek - minden titkos tudását latba vetve - sikerült életre keltenie Hóruszt. A fiú a mocsárvidéken, Széth elől bujkálva sólyomként nőtt fel viszontagságok közepette. Mikor már ifjonti ereje teljében járt, Ozirisz rövid időre visszalátogatott a földre, s felfegyverezte fiát és megtanította neki a kemény harc technikáját. Hórusz gyorsan tanult, hisz égett a vágytól, hogy bosszút álljon apja gyilkosán. E bosszúálló harcról szól Hórusz és Széth története.

Az ókori Egyiptomban rengeteg állatot imádtak. Volt keselyű, sakál, oroszlán, krokodil, keselyű isten és számos jelképet ábrázoltak valamilyen állat alakkal. Talán a legismertebb az Ureus-kígyó. Az Ureusz-kígyó támadó kobrát formázó óegyiptomi jelkép. Az egyiptomi vallásban elsősorban istennőkhöz kötődik, így az alsó-egyiptomi Uadszethez, de más istennőket is ábrázolnak ebben a formában. A kobra fontos királyi szimbólum, és védelmezőként (Uadzset istennő ábrázolásaként) megtalálható a fáraói koronán, a keselyűistennő, Nehbet ábrázolása mellett. A kusita fáraók, elsősorban a XXV. dinasztia uralkodói koronáikon gyakran két ureuszt viseltek.

Az egyiptomi hitvilágban kevert-lények is szerepelnek. A halál után a holtak lelkét Anubisz (a holtak és a mumifikáció sakálfejű istene) az ítélet csarnokába vezeti. Ezután az elhunyt szíve (amely tulajdonosa erkölcsiségének a tanúja) mérlegre kerül, amelynek másik oldalán egy madártoll van (Maat). Kedvező eredmény esetén a halottat Ozirisz isten elé viszik. Ha viszont az ítélet az elhunyt ellen szól, akkor a szívét felfalja a víziló hátsójával, oroszlán mellkasával és krokodil fejével rendelkező alvilági szörny, az Ammit. Az elhunyt így örökre az alvilágban reked.

A sírokból előkerültek már pávián, oroszlán, tehén/bika, kutya, macska, sakál, antilop, gazella, kecske, juh, krokodil, kígyó, íbisz, sólyom, lúd és hal múmiák is.

Az egyiptomiak a lovat sokáig nem ismerték. I. e. 1782 és 1570 között Egyiptomot leigázták a hükszoszok, akik lovakat fogtak harci szekereik elé. Csak a hükszoszokkal vívott csaták után honosodtak meg a harci lovak Egyiptomban. A ló erejét kizárólag szekerek elé fogva hasznosították, nem használták mezőgazdasági munkára és nem ültek a hátára. 

 

 

 

 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés