A denevérek (Chiroptera)a rágcsálók mögött az emlősállatok második legnépesebb rendjét képviselik. 

Körülbelül 1000 fajuk van világszerte, melyek 187 nemzetségre és 18 családra oszthatók. A kisdenevérek (Microchiroptera) mellett jelentős fajszámmal képviselik magukat a nagydenevérek (Megachiroptera). Ez utóbbiak főként a trópusi területeken élnek és gyümölcs, illetve nektárevő fajok. Az európai fajok 10 nemzetségbe, 3 családba sorolhatók, kivétel nélkül rovarevő életmódúak.

A legelfogadottabb hipotézis szerint a denevérek egy éjszakai életmódot folytató, fán vagy faodúban élő rovarevő őstől származnak, mely az ujjai között kifejlődő bőrredőkkel sikló repülésre volt képes. Ehhez hasonló ma is élő fajok a Colugo és a repülő maki. A denevérek szoros kapcsolatban állnak a cickányfélékkel is fogazatuk, táplálkozásumódjuk megegyező.

A denevérek a Föld nagy részét benépesítik, de minél északabbra haladunk, annál kevesebb fajjal találkozhatunk. A Skandináv államokban 7-16 fajuk él, szemben a déli mediterrán európai országokkal, ahol megtalálható 30 faj, mint pl Olaszországban. A denevérek eredetileg óvilági, tropikus elterjedésűek és ezekről a területekről népesítették be a Földet. A denevérek a kontinensekről szigetekre is eljutottak. Új-Zélandon két bennszülött denevérfaj él, melyek annyira specializálódtak, hogy a földön mászva szerzik be táplálékukat. Ezt ragadozók hiánya tette lehetővé. A denevérek közül kerül ki a Föld legkisebb termetű emlőse, a dongódenevér, melynek tömege mindössze 1,5 gramm. A világ legnagyobb denevérfaja a Pteropus vampyrus, 1 kilogramm tömegű és 1,7 méter szárnyfesztávolságú.

A denevéreket több nagy csoportba sorolhatjuk táplálkozásuk és élőhelyük alapján. Legtöbbjük rovarevő, ide tartoznak az említett európai fajok is, de élnek Földünkön gyümölcsevő, nektárevő, halászó, ragadozó és vérszopó fajok is. A specializáció magas fokát figyelhetjük meg, akármelyik csoportot vizsgáljuk. A sivatagok kaktuszait, számos trópusi növényt denevérek poroznak be, ezek a növények éjjel virágoznak és általában egyetlen éjszaka kell, hogy megtermékenyüljenek a virágok. Növény és emlősállat tökéletes egymásrautaltsága ez. Az esőerdők fáinak magjait is részben denevérek terjesztik. A rovarevő fajok hatalmas hasznot hajtanak, felbecsülhetetlen mennyiségű rovar elfogyasztása által. Egy denevér egy éjszaka testtömegének kb 30-40 %-át kitevő rovart elfogyaszt, ami éjszakánként 7-8 gramm rovart jelent. Egy magyar viszonyok között is gyakori 300 fős kolónia esetében ez éjszakánként 2,1-2,5 kilogramm rovar. Ha minden falu templompadlásán élne egy ekkora kolónia, akkor egy nyári időszak alatt (május-szeptember) 252-300 kilogramm rovart pusztítanának el falvanként, igen nagy hasznot hajtva ezzel a mezőgazdaságoknak. 

A denevérek kialakulása nem teljesen ismert a tudomány előtt, eddig nem találtak még olyan fosszíliákat, melyek az elődenevérek, vagy a denevérek ősétől származtak volna. A legősibb ismert fosszília az 50 millió éves Icaronycteris index, melyet az amerikai Wyomingban találtak. A csontozat felépítése a jelenleg élő modern denevérekével teljesen megegyezik, a koponya felépítéséből arra következtettek, hogy már akkor is ultrahanggal tájékozódtak.

Az emlősök körében egyedül a denevérek képesek önerőből repülni, valódi, egyszerű szárnyakkal. Testük felépítése is a repüléshez alkalmazkodott. Csontozatuk vékony, könnyű, de ugyanakkor rugalmas és nagyfokú regenerációs képességgel bír. Az evolúció során mellső végtagjuk ment át a legnagyobb átalakuláson. Ujjaik a hüvelyk kivételével hosszan megnyúltak, a kar csontjai hasonlóképpen. A denevérek hüvelykujja karmot visel, mely fontos szerepet tölt be a kapaszkodásban. A repülőkutyáknál a második ujj is karmot visel. Ujjaik között kézvitorla, az 5. Ujj és a láb közt az öregvitorla, a felkarcsont és a csukló között a szélfogó feszül ki. Ezek együttesen alkotják a szárnyvitorlát. A farokvitorla a lábak és a farok között található. A mellkas csontozata és a rajtuk tapadó izmok jól fejlettek, ez teszi lehetővé a szárny gyors mozgatását. A mellcsonton a repülőizmoknak nagy tapadási felületet biztosít a mellcsonti taraj, mely azonban nem olyan fejlett mint a madaraknál. A denevérek repülési sebessége 10-50 km/h között változik. A medencetájék fejletlen. A koponyán erősen kiemelkednek a hallójáratot magukba foglaló csigák. Az európai denevéreknek rovarevő táplálkozásmódjukból adódóan tarajos zápfogaik vannak. 

A denevérek mintegy 70 millió évvel ezelőtt alakultak ki rovarevő emlősökből. Ma a világon előforduló mintegy 1000 fajuk egyedüliként képes a repülésre az emlősök közül. Szinte mindenütt megtalálhatók a sarkvidékek kivételével és rendkívül változatos állatcsoportot képviselnek. A több tízmillió éves fosszíliákat vizsgálva megállapították, hogy a denevérek eredendően rovarevőek voltak, innen ágaztak szét a különböző fejlődés, illetve specializált formák. A mai élő fajok között találhatunk halat, békát, hüllőt, emlőst, nektárt, pollent, gyümölcsöt és rovart fogyasztókat. A fajok 70%-a rovarevő. A hűvösebb mérsékelt, és hideg égöv fajai is, melyek kialakították hibernációs képességüket, így alkalmazkodva a táplálékszegény időszakhoz, elkerülve a madarakhoz hasonló nagyméretű vonulásokat. Néhány száz évvel ezelőtt még ezt is babona és butaság övezte. Miskolczi Gáspár így írt erről 1702-ben: „a denevér az ember vérét szomjúhozza, a szalonnás házakban vagy a kéményekben szokott telelni és szalonnával él; néha kőfalak hasadékaiban lappang, s ott a port nyalja; a lámpásokhoz ha hozzáférhet mind a gyertyát, mind az olajat kieszi…”

A denevérek az adott helyen és időben legnagyobb mennyiségben jelenlévő táplálékforrást részesítik előnyben. Azt a stratégiát alkalmazzák, hogy a zsákmányszerzésre fordított energia ne lépje túl a zsákmányból származó energia mértékét. A különböző fajoknál megfigyelhető, hogy a fogak száma, az állkapocs mérete szoros kapcsolatban állnak a táplálkozással, illetve a táplálék tulajdonságaival. Azok a denevérek, melyek kemény, kitinizált rovarokat fogyasztanak, erős állkapoccsal, széles rágóizmokkal és kevesebb, de szélesebb fogakkal rendelkeznek. Az európai denevérfajokra általában jellemző, hogy táplálékuk legnagyobb része a kétszárnyúak, tehát legyek, szúnyogok teszik ki. A második hely már megosztott, mert ott szerepelnek a pókok és lepkék. Ezen kívül nagy számban zsákmányolnak a tegzesek és a hártyásszárnyúak, tehát a hangyák, méhek, darazsak közül. A zsákmányszerzési stratégiák igen változatosak. Vadászhatnak magasan repülve, nyílt területek fölött, lassan vagy cikk-cakk repülésben fák között. Víz felszíne fölött csapongva, vagy lomblevelek között keresgélve. A denevérek napi táplálékigénye a testsúly negyedét, harmadát teszi ki. Azokban a barlangokba, ahol nagy denevérkolóniák élnek, tonnaszámra képződik az érétkes, foszfortartalmú guanó. Ezt a nagyon érétkes szerves trágyát hazánkban még a XIX. században is bányászták.

A denevérek a szaporodásban és utódnevelésben is jelentősen eltérnek a többi emlősállattól, de még a hozzájuk hasonló kistestű rovarevőktől is. Az egész folyamat egy meghatározott éves ritmust követ, mely alapjában véve a tél álomhoz és az éves időjáráshoz igazodik. A denevérek násza nyár végén, ősz elején zajlik, e tavasszal is megfigyelhető párzás. A nászidőszakban gyakori jelenség, hogy a denevérek ún. nászbarlangokat keresnek fel, amely később telelőhelyül is szolgálhat. Sok odúlakó denevér hímje háremet tart, és az ott tartózkodó összes ivarérett nősténnyel párosodik. Mivel a megtermékenyülés ősszel történik, és a fejlődő embrióknak melegre és táplálékra van szükségük, ezért a nőstények a téli álom során a méhükben raktározzák a spermiumokat, és csak tavasszal érik be a petesejt, ami akkor már megtermékenyülhet. Ez alól kivétel a hosszúszárnyú denevér, amelynél a megtermékenyülés azonnal megtörténik, csak a petesejt barázdálódása, illetve osztódása áll le a téli álom idejére. Tavasszal a petesejtek elkezdenek fejlődni és nyár elejére, közepére megszületnek az első bébik. Elléskor a nőstények kissé félrehúzódnak a kolóniától és vízszintes testhelyzetben hozzák világra kicsinyeiket, melyek az anyák farokvitorlájára pottyannak. Onnan a bundán felkapaszkodnak az emlőkhöz és szopni kezdenek. A kicsik az első hetekben anyjukon kapaszkodnak, majd a nőstények otthagyják őket hogy vadászni tudjanak. A fiatalok kb.1hónapos korukban már önállóan vadásznak. Az emlősök nagy része közel állandó érétken tartja testhőmérsékletét, ezért homoioterm állatoknak nevezzük őket, testhőmérsékletük a külső környezettől független. Ezt az állandóan magas testhőt a tápanyagok lebontásából és a mozgási energiából tartják fent. A denevérek rovarevő táplálkozásmódjából következik, hogy télen táplálékhiányos állapot lép fel. Ezt úgy oldják meg, hogy testhőmérsékletük jelentősen lecsökken, így csökkentve minimumra az energiafelhasználást. Jól viselik testük lehűlését. Minimális életfolyamatok fenntartására szorítkoznak a téli álom alatt. A téli álom hónapokig tartó mélynyugalmi állapot, állandóan alacsony testhőmérsékleten, mely meghatározatlan időszakonként, néhány naponként vagy hetenként megszakad. Az állatok ilyenkor rövid időre felébrednek, esetleg helyet változtatnak. Anyagcseréjük átmenetileg felgyorsul, a felszaporodott anyagcseretermékek, salakanyagok kiürülnek, majd az állat újra hibernálódik. A hibernációhoz szükséges, hogy energia tartalékokkal rendelkezzenek. Ezt zsír formájában raktározzák. A téli álom idejére a testsúlyuk 20-30 %-t zsír teszi ki. Az aktív időszakban 250-420/perc szívfrekvencia a téli álom idején 10-62/perces frekvenciára csökken. Hibernáció közben az egész szervezetben, de főként a bőrben és a végtagokban jelentős összehúzódás figyelhető meg, így csökkentve a szervek anyagcseréjét és a hőleadást. Az agy és a szív azonban továbbra is megfelelő mennyiségű vért és oxigént kap. A légzés is lelassul és szabálytalanná válik. Az ébredés a szívfrekvencia és a légzés fokozódásával indul. Megnövekszik a véráramlás, több oxigén jut a szervekhez, emelkedni kezd az állat testhőmérséklete. Kis melegedés után az izmok finom remegő mozgást végeznek, növelve a test hőmérsékletét. A teljes aktív állapotot 30-70 perc alatt érik el , egy-egy ébredés alkalmával nagy mennyiségű energiát használnak fel. Ha rossz körülmények érik, vagy a telelőhely zavarása miatt többször ébrednek fel, mint kellene, több energiát használnak és lehet, nem érik meg a tavaszt. A telelőhelyek hőmérséklete különböző, ezért az egyes fajok egyedi igényük szerint választják ki a legalkalmasabbat. Az európai fajok közül a patkósdenevérek a legérzékenyebbek a hőmérséklet ingadozásaira. Ők a szálláshelyek melegebb és párásabb részeit kedvelik. Az északi és a pisze denevérek a fagypont körüli hőmérsékletet is könnyen elviselik. Bizonyos fajok szétszórtan, míg mások csoportosan telelnek. A telelőhely lehet barlang, pince, bányavágat, faodú, vagy épület alkalmas része. A padlás a faodvakhoz és a száraz, meleg barlangokhoz hasonló búvóhely. Padláson leginkább szülőkolóniával találkozhatunk, de használják nyári szállásnak a magányosan vagy lazább csoportokban tartózkodó hímek is. A denevérek számára alkalmas padlás fő ismérvei, hogy sötét, meleg és nem huzatos. A kutatók megfigyelései szerint leginkább a palával fedett padlásokat kedvelik. A padlás klímája egy szülőkolónia esetében kiemelkedő jelentőségű, hiszen az újszülött denevérek még jobban igénylik a kiegyenlített, kedvező környezeti feltételeket. Padláson a denevéreken kívül más állatok is előszeretettel tartózkodnak. Templomtornyokban ha tágas röpnyílást találnak, a házi galambok fészkelik be magukat. Másik gyakori padláslakó madarunk a fokozottan védett gyöngybagoly. Azokról a padlásokról, ahova a nyest és a bagoly beköltözik, a denevérek hamarosan eltűnnek.

A padláslakó denevérek legnagyobb ellensége az ember. Az épületek tulajdonosai nehezen tűrik meg őket. A kastély-és templompadlások felújításakor miden röpnyílást megszüntetnek, így a denevéreket kizárják. Egy kis odafigyeléssel és jó szándékkal megmenthetők lennének a több száz, vagy több ezer egyedből álló denevérkolóniák.  

Az 1700-as években az olasz Lazzaro Spallinzani természettudós kísérleteivel bizonyította, hogy denevérek a „fülükkel hallanak”. Sötét szobába vékony zsinórokat feszített ki, melyekre csengőket akasztott, majd néhány denevért engedett el Azt tapasztalta, hogy ügyesen kikerülték az akadályokat. Ugyanezt tették, amikor a szemüket bekötötte. A következő lépésben kiiktatta a hallásukat, aminek következtében a denevérek nem tudtak tájékozódni és nekirepültek a zsinóroknak. A tengeralattjárók szonárja, a delfinek és a denevérek tájékozódása, illetve kommunikációja mind az ultrarövid hanghullámok segítségével történik. A kibocsátott hanghullámok a céltárgyról visszaverődnek,a befogott impulzusból a tárgy iránya, távolsága, mérete határozható meg. A denevérek már 50-70 millió évvel ezelőtt is ezt a módszert alkalmazták, mely hosszú evolúciós folyamat eredményeként született meg. Ezzel a módszerrel tudják az éjszakai égboltot benépesíteni. A különböző magas és mély hangok alkalmazása az állatvilág egyéb csoportjainál is megfigyelhető, pl. a cetek, néhány rovarevő, rágcsáló és erszényes, a madarak közül a dél-amerikai guacharo és a délkelet-ázsiai barlangi fecske. Az elefántok olyan mély hangokat adnak ki, melyek emberi fül számára nem hallhatók, ezzel akár száz kilométeres távolságból is kommunikálnak egymással.

Az ultrahangot általában a gégefőben képezik a denevérek a hangszalagok rezegtetésével. A hangadás a patkós és simaorrú denevéreknél alapvetően különbözik. A patkósorrúak z orron, a simaorrú denevérek a szájon keresztül adják ki a hangokat. A patkósorrúak sajátsága és névadója az orr körül kialakult speciális orrfüggelék, a patkó. Ennek szerepe a hanghullámok megfelelő irányítása, mintegy akusztikus parabola antennaként.

A denevérek nem folyamatos ultrahangot adnak ki, hanem rövid impulzusokat, kiáltásokat. Vadászat során a hangimpulzusok ismétlési sebessége 200/secundum is lehet. A magas frekvencia nem hatol túl messzire a levegőben, hamar visszaverődik, ha szilárd tárggyal ütközik. Csak a közeli tárgyakat érzékelik tökéletesen, a távolság növekedésével az érzékelés romlik. Bizonyos fajok különösen érzékenyek az alacsony 10-20 kHz-es frekvenciájú hangokra. Ez azért érdeke,s mert a mozgó rovarok által keltett zaj is ebben a hangtartományba tartozik és ezek a rovarok általában a talajon és lombleveleken tartózkodnak, a denevérek onnan szedik fel őket. 

A denevérek a modern XXI. században is sok emberben félelmet, ellenérzést váltanak ki. Ha ennek okát keressük, kiderül, hogy csak nagyon kevesen ismerik a denevéreket. Minden éjszakai állat, mint például a bagoly is, már évezredek óta foglalkoztatják az emberek fantáziáját. Európában régóta negatív szerepet tulajdonítanak nekik. Már az ókori Rómában azt írta Divus Basilus, hogy a denevérek természete az ördögével van vérrokonságban. A barokk idején az ördögöt ábrázolták denevér formában. Drakula gróf még ma is vérszívó denevér alakjában kísért a filmekben és a tévében. A denevéreknek természetfölötti erőt tulajdonítottak és tulajdonítanak még ma is. A természeti népek sámánjai amulettként használták a denevért. Arab orvosok régi könyveiben számos receptet találhatunk, melyekben még napjainkban is árusítanak élő repülőkutyákat orvosi célokra. Több címerben fedezhetünk fel denevér motívumot, így például a spanyol Valencia város címerében, vagy a sokak által ismert Baccardi ital etikettjén is.

Európán kívül egész más az emberek denevérhez fűződő viszonya. Dél-Amerika ősi kultúráinak vallástörténeteiben fontos szereplő a denevér. A maják egyik istenségét, mint embert denevérfejjel, kiátrt szárnyakkal ábrázolták. Ennek nyomát az ősi templomok kőoszlopaiba vésve még ma is láthatjuk. Kínában és Japánban a szerencse szimbólumaként jelenik meg a denevér. A kínai "fu" szó denevért és szerencsét is jelent egyben. Napjainkban a denevérek irányában lassan növekvő pozitív érdeklődés figyelhető meg. Azonban még mindig élnek a tudatlanságból fakadó babonák és hiedelmek. Még mindig sokan hiszik, hogy a denevérek a hajba ragadnak. 

Ha a történelemben visszatekintünk,  azt tapasztalhatjuk, hogy az emberiség már régtől fogva érdeklődik a denevérek iránt. Leonardo Da Vinci a denevérszárnyról mintázta repülő szerkezetét. Az első tudományos szemléletű említés 1758-ból való, amikor Linné a Systema Naturae-ban 6 különböző denevérfajt ír le. Magyarországon 1702-ben Miskolczi Gáspár munkájában, az Egy jeles vad-kert című művében tesz említést először részletesebben e szárnyas ragadozókról, bár e mű nem számít tudományosnak. "A denevér egérnek láttatik lenni, mindazáltal helyesebb azokank értelme, akik a denevért a madarak közé számlálják. 1. Mert repül. 2. Mert derekasabbank tsak két lábai vannak. 3. Mert az Úr Isten is a madarak közé szmlálja." A XIX. században már megindult a denevérek tudományos jellegű vizsgálata, majd a századfordulón, 1900-ban jelent meg Méhely Lajos zoológus munkája, a Magyarország denevérjeinek monographiája. Ebben részletesen leírja a történelmi Magyarország denevérjeinek anatómiáját. Közel 20 fajról tesz említést. A századforduló után a denevérkutatás megélénkült , egy-egy terület vagy barlang pontos felmérést végezték el, illetve az amerikai A. Allen és az európai M. Eisentraut nyomán nálunk is megkezdődött a denevérek gyűrűs jelölése Topál György által.

Az ember a denevértől leste el az ultrahang használatát , amikor a tenegeralattjárók szonárját megtervezték. A dél-amerikai vérszopó denevérek nyálában olyan véralvadásgátló anyag van, amelynél hatékonyabbat még nem sikerült előállítani.

A denevérek kutatása éjszakai életmódot igényel. A barlangászok és alpinisták is segítségek nyújtanak a tudósoknak. A denevérek befogásához hálót, húros csapdát, csengős csapdát használnak.  

 

 

 

 

Források:

Abaligeti Denevér Múzeum tárlata

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vissza a bloghoz