Egy zsákmányul kiszemelt állat élete sosincs biztonságban, hiszen nem tudhatja, mikor követ el valami végzetes hibát, amely egy ragadozót támadása ingerel. A zsákmányállatok mégsem élnek állandó félelemben, nem készülnek minden pillanatban a halálra. Különböző passzív védekezési formákat alakítottak ki, amelyek elrejtik a támadó elől, vagy megzavarják azt.

Most vegyük sorba az állatvilág legérdekesebb, legszokatlanabb, vagy éppen legismertebb védekezési taktikáit.

Vannak fajok, melyek álcázó színeikkel olvadnak a környezetükbe, míg mások épp feltűnő külsejükkel hívják fel a figyelmet mérgező vagy veszedelmes mivoltukra. A páncélzatnak és a védekező fegyvereknek is megvannak a maguk szerepe. A zebrák például a tömegben keresnek menedéket, és amikor pánikszerűen tovavágtatnak, a sok csíkos állat kavargása megzavarja a támadót. A macskafélék, például a zebrára vadászó oroszlánok vagy leopárdok nem látják az éles színeket, érzékelik a fekete, a fehér, a zöld és a kék árnyalatait. A fekete-fehér zebrák egyszerre vonulva teljesen összezavarják a ragadozókat, a csíkok összemosódnak, a nehéz elkülöníteni a különböző egyedeket, így a támadó nem tud egy kiszemelt példányra koncentrálni és könnyen elszalasztja azt. A zebrák számára tehát a ménes nyújtja a legnagyobb biztonságot. Hasonló a helyzet a többi csordában élő növényevő esetében, melyeknek ugyan nincs a zebrához hasonló rejtőszíne, viszont a nagy létszám tökéletes biztonságot jelent. A csordában legelésző állatok elenyésző számát eljtik csak el a különféle ragadozók.

A pöttyös tollazatú erdei szalonka tökéletesen beleolvad a fészkét körülvevő avar színébe, így veszély esetén mozdulatlanul meglapul és reménykedik, hogy nem veszik észre. Ha nagy a baj, az utolsó pillanatban saját irháját mentve felröppen, védtelenül hagyva a tojásait és a kikelt fiókákat. Sok madár alkalmazza a csendes meglapulás elvét. A kinyújtott nyakkal, az ég felé mutató csőrrel mozdulatlanul álló bölömbikát is képtelenség észreveni a vízparti nádasban. A madár hasi oldalán végigfutó barna és sárgás csíkok annyira hasonlítanak a nádszálakéhoz, hogy szinte láthatatlanná válik. Az erdei és tundrai környezetben az aranylile vaéamint a kelet-ázsiai erdei lappantyúnak is a pöttyös tollazata és mozdulatlansága biztosítja a védelmet.  

Sok állat színváltással igyekszik észrevétlenné válni. A hófajd és a havasi nyúl is nyáron tarka színű, barnás és szürkés, amely beleolvad a környezet terepszínébe. Az őszi hónapokban azonban, ahogy rövidülnek a nappalok és a levegő is lehűl, az állatok levedlik nyári ruhájukat és hófehér tollazatot és szőrmét növesztenek. Érdekes módon olyan helyeken, ahol ritkán havazik, a havasi nyúl bundája nem válik fehérré.

   

Nappal a feketehátú pillangóhal élénk fekete-sárga-fehér mintával könnyen felismerhető a korallzátony lakói között. Éjszakára viszont káprázatos színei elhalványulnak és "feketehátú" elnevezése érthetővé válik. A sötét színű hal így már nyugodtan elrejtőzhet a pihenés idejére. 

A rovarok és a hüllők világában is kiváló és gyakori taktika a környezetbe olvadás. A zuzmó borította fakérgen pihenve a levélfarkú gekkó teljesen beleolvad a környezetébe. Az állat álcázását a levél alakú farok teszi még sikeresebbé.

Az üvegbékáknak mintegy 65 faja létezik, melyeknek mindegyike az Andok ködbe burkolt erdeiben, patakok közelében a fákon él. Bőrük általában zöld, élénk színű pöttyökkel, ami nagymértékben elősegíti beleolvadásukat a burjánzó növényzetbe. A hatást fokozza hasoldali bőrfelületük, amely annyira átlátszó, hogy látni engedi a béka belső szerveit. Egy másik béka, az észak-amerikai szürke levelibéka egy-egy előforduló sötétebb foltja egybemossa testét, lábát, a fakéret és zuzmókat. Csak ugrás közben tűnik elő az állat narancsszínű mintás hasoldala.

Sok állat egy náluk nagyobb állat látszatát kelti szemfoltok és különféle mintázatok viselésével. A Costa Rica-i hernyó a támadókat feltűnő álszemekkel ékesített hátsó felével ijeszti el, amely megdöbbentően hasonílt egy éppen támadni készülő kígyó fejéhez. A éjjeli pávaszem lepke is szemfoltjairól kapta a nevét. Sötét, kerek foltokkal tévesztik meg ellenségeiket, így a lecsapni készülő madarakat sikeresen távol tartja. A dél-amerikai szemfoltos béka úgy védekezik, hogy hátat fordít az ellenségnek és felmutatja a hátsóján lévő két nagy álszemet. Ezeket és a felfújt testet látva az éhes kígyók nem lát benne könnyű vacsorát. 

A szalamandrák legtöbb faja élénk színével figyelmezteti a ragadozókat kellemetlen ízére és mérgére. Többségük enyhe méreggel rendelkezik, melyet a bőrük pórusai át választanak ki, ám akadnak olyan fajok, melyek halálos mérgűek és szó szerint megakadnak a torkán annak a ragadozónak, aki könnyű ebéd reményében megpróbálja lenyelni őket. A Dél-Amerika esőerdeiben élő nyílméregbékák is gyönyörű színeikkel jelzik, hogy bőrük mérgező. Az indiánok ezekkel a toxinokkal mérgezik meg nyilaik hegyét a vadászatkor. A méreg erősebb fájdalomcsillapító, mint a morfium, valamint igen nagy hatású antibiotikum is, amely megóvja a békákat sok olyan baktériumtól, amely más állatokat megfertőz. A vöröshasú unka felülről nézve terepszínű. Ha veszélye kerül, a hátára átfordulva kivillantja vörös és fekete foltos hasát arra figyelmeztetve, hogy bőrében szintén méregmirigyek találhatók.

Sok színes rovar is mérzegő vagy büdős váladékot bocsát ki, ha megtámadják. Egy röpképtelen, dél-afrikai fekete-vörös színű sáskafaj büdös és mérgező váladékot bocsát ki. Az éhes madarak vagy gyíkok elől még csak el sem ugrik, így könnyű zsákmánynak tűnik. Figyelmeztető színei általában hatásosak és a támadó odébb áll.

Sok állat úgy veszi fel a harcot a támadójával szemben, hogy vegyi fegyvereket vet be. A poloskák veszély esetén átható szagú váladékot lövellnek ki, amit akár 30-40 cm távolságra is képesek eljuttatni. A szag megmarad a leveleken, sőt az érett gyümölcsök ízét is teljesen megkeseríti. A Shetland-szigeteki sirályhojsza védekezéskor felöklendezi a begyében tárolt táplálékát, és a támadójára hányja. A bűzös, ragacsos nedv akár egy nagytestű madár pusztulását is okozhatja. A szkunk, másnéven bűzösborz méltán kiérdemelte rossz hírét. Ha megtámadják, először fenyegető pozíciót vesz fel, szőrét felborzolja, mellső lábával toppant, vicsorog, farkát felemeli. Ha mindezzel sem tudja jobb belátásra bírni a betolakodót, a farka alól erős szagú váladékot spriccel a támadóra. Az orrfacsaró bűztől a megzavarodott támadó azonnal visszavonul. A bűzösborz e rendkívül hatékony módszere már pár hetes korban kialakul. A szag annyira erős, hogy az eltalált támadó napokon át bűzleni fog. A szkunk akár 5 m távolságból is képes eltalálni a ragadozót. Az ember ruhájára spriccelt váladék egy év alatt sem jön ki teljesen. A telibe talált lövés öklendezést, szemirritációt okoz és rendkívül kellemetlen.

A texasi bákagyíknak hátborzongató védekezési rendszere van. Fenyegetett helyzetben megpattant néhány eret a szemhártyájában és vékony vérsugarakat lövell támadójára. Egy jól célzott lövés, ami időleges vakságot is okozhat, elegendő lehet a támadó elijesztésére.

A tűzbogarak családjába tartozó pöfögő futrinka azokról a pukkanó hangokról kapta a nevét, amelyek a potroha végén lévő "ágyúcsőből" távozó lövéssorozatot kíséri. Ha az állat veszélybe kerül, gyors egymásutánban mintegy 50 csepp égető, színes vegyi anyagot fecskendez ki a fenekéből. A bogár úgy céloz, hogy ide-oda forgatja a potrohát és egyenesen a támadó rovarra vagy békára tüzel. A támadónak tele lesz a szája az undorító ízű anyaggal és akár égési sérüléseket is szerezhet.

Amikor a sörtés tűzféreg a tengerfenéken élelem után néz, nem törődik a ragadozókkal, mivel félelmetes fegyvere megvédi. A sekély, meleg vizekben élő, 20 cm hosszúra növő féreg mindkét oldalát sűrű csomókban növő hosszú és mérgező szőrök borítják. Ha a kíváncsiskodó vagy óvatlan hal hozzáér a szőrökhöz, azok a bőrébe fúródnak, és heves fájdalmat okoznak. Biztos, hogy a szerencsétlen áldozat egy életre megtanulja, hogy elkerülje a tűzférget. A szőrök és tüskék nem hiányoznak a hernyók és lepkék fegyvertárából sem. Bizonyos medvelepke fajpk azokat a mérgeket őrzik meg szervezetükben, amelyeket még gyapjas hernyókorukban vesznek magukhoz az elfogyasztott levelekből. Egy csücsköslepkefaj, amely Amerika szubtrópusi és trópusi vidékein él, a szágópálma levelét fogyasztva válik mérgezővé. Még a petéi is mérgezőek, narancspiros pikkelyek fedik. Az ausztrál csészelepke hernyóját pedig sűrű, szúrós szőrzet borítja. 

Veszély esetén a tobzoska összegömbölyödik, és csak kemény pikkelyei látszanak. Az övesállatoknak erős szarupáncéljuk van, amely biztos védelmet nyújt számukra. A hátán fekvő tüskésfarkú gyík a farkát a szájába véve támadóinak csupán egy töviskoszorú látványát nyújtja. A tüskés ördögnek nevezett ausztráliai agámafélének nincs szüksége fenyegető pózokra a védekezéshez. Kemény, nagy kú alakú tüskéi önmagukban is félelmet keltenek a legtöbb ragadozóban. A sünök és hangyászsünök is teljes védelmet élvezhetnek tüskéik révén. Kevés támadó akad, amelyik ujjat húz egy sünnel. 

Az éjszaka közeledtével a papagájhalak zselészerű nyálkába burkolóznak, amely olyan áttetsző, hogy sak a beleragadó szemcséktől válik láthatóvá. A művelet oka egyelőre ismeretlen, de valószínű, hogy a halak az illatukat akarják elrejteni az éjszakai ragadozók például a murénafélék elől.

Veszélybe kerülve némelyik állat halottnak tetteti magát, míg mások akár egy végtagjukat is feláldozzák a menekülés érdekében. Az észak-amerikai oposszum arról híres, hogy meggyőzően tetteti magát halottnak. Rezzenéstelenül fekszik, szeme nyitva, pofája mereven vicsorog. Percekig, de akár órákig is képes ebben az állapotban maradni. Ha elmúlt a veszély, az állat életre kel és gyorsan kereket old.

Sok kígyó is a tetszhalott állapot eljátszásával igyekszik megtéveszteni a ragadozókat. Ilyen a vízisikló, a disznóorrú sikló és egyes boák is. A kígyók összetekeredve, kitátott szájjal mozdulatlanul felszenek, egyes fajok dögszagot is árasztanak magukból, melyet speciális mirigyek termelnek. 

A gyíkok és gekkók képesek a  levetni, a testüktől elválasztani a farkukat, ami elegendő időt ad az állatnak az elillanásra. A támadó az izgő-mozgó farokkal van elfoglalva, míg a hüllő elmenekül. Később a farok újranő, ám már soha nem lesz olyan hosszú és szabályos alakú, mint az eredeti.

A tengeri csillag a gyíkokhoz hasonlóan vissza tudja növeszteni leharapott végtagjait. A polip is képes feláldozni nyolc karja közül az egyiket, ha szorult helyzetbe kerül és egy ragadozó, például egy muréna elkapja az egyik karját.

Vannak állatok, melyek valaki mást utánozva csapják be az ellenségeiket. A mimikrinek nevezett megtévesztő viselkedés számos fajra jellemző. Talán a legismertebb az ártalmatlan korallsikló esete, amely szinte teljesen ugyanolyan színű, mint a halálos mérgű korallkígyó. Egy másik ismert megtévesztő a zengőlégy, amely a csípős darazsak jellegzetes fekete-sárga színezetét viseli a pothrohán, így kevés állat próbálja megenni. A tengeri állatok közül az ártalmatlan bőröndhal képes felvenni a csíkos szarvashal mintázatát. Ez utóbbi gyilkos mérgű állat. A bőröndhal olyan ügyes csaló, hogy számos esetben a kutatók sem tudták megkülönböztetni a két fajt. 

 

Források:

A cikk saját írásom!

 

 

Vissza a bloghoz