Hazánk legismertebb és legnagyobb csiga faja. A csigák (Gastropoda) osztályának, a tüdőscsigák (Pulmonota) rendjének, ezen belül a főcsigák (Helicidae) családjának tagja. 

Az állatvilág evolúciója során jelentős esemény volt a kemény, külső meszes héj megjelenése. A szilárd váz hatékony védelmet nyújtott a ragadozókkal és a víz fizikai hatásaival szemben. Ennek a tulajdonságnak a megjelenése lehetővé tette a puhatestűek gyors elterjedését. A kövületek tanúsága szerint a puhatestűek megjelenésük után viszonylag gyorsan benépesítették a vizeket. A puhatestűek törzsébe mintegy 130 ezer ma is élő faj tartozik. Ezzel az állatvilág második legnépesebb törzsét alkotják.

A ma élő puhatestű állatok közismert képviselői a csigák, a kagylók és a fejlábúak. Javarészt vízi állatok, csak a csigák egy része szárazföldi.

Testük három fő tájékra, a fejre, a lábra és a zsigerzacskóra tagolható. A fej a test elülső részén található. Az izmos láb tulajdonképpen a bőrizomtömlő erőteljes megvastagodása. A zsigerzacskó a belső szerveket foglalja magában. Jellemző szerv a test háti oldalán eredő nagy bőrredő is, amelyet köpenynek nevezünk. A köpeny mirigyei a külső felszín felé mésztartalmú váladékot termelnek, amely a szilárd külső vázat (csigaházat, kagylóhéjat) alkotja. A csigákon és a kagylókon a köpeny kívülről nem látszik, mivel a héj eltakarja.

A puhatestűeknek is dúcidegrendszerük van. Dúcaiktesttájanként csoportosulnak, legfejlettebb a fejben található agydúc. A legfontosabb érzékszerveik a fejükön helyezkednek el, például a páros szem és a tapogatók.

A puhatestűek többsége váltivarú állat, de a csigák között sok fajhímnős.

Szilárd, meszes héjuk miatt a puhatestűek az élővilág történetének, evolúciójának kutatásában nagyon jelentősek. Az állatok elpusztulása és testének elbomlása után héjuk megmarad, és az üledékes kőzetekben megtalálható. Így meghatározható, hogy bizonyos üledékrétegek lerakódásának időpontjában milyen puhatestű fajok éltek. A rétegekben található kövületekből következtetni lehet a kőzetréteg kialakulásának időpontjára.

Az éti csiga (Helix pomatia) a Földközi-tenger környékén és Nyugat-Európán kívül Kelet-Európa melegebb tájain terjedt el; utóbbinál mindenekelőtt az Alsó-Rajna vidékén, a Badeni-tó környékén, valamint a Nahe és a Neckar folyók mentén. A kifejlett csigák háza max. 40 mm széles és 35 mm magas, testük 8-9 cm hosszú. A többi fajhoz hasoníóanaz éti csiga is puhatestű. 

A csigaház kanyarulataiban helyezkedik el a zsigerzacskó, amely az állat belső szerveit - köztük a kezdetleges tüdőt - foglalja magába. Váz nélküli érzékeny teste fejre és haslábra tagolódik. Mozgásszerve a földigilsztához hasonlóan bőrizomtömlő. Az előrehaladást segíti, hogy a szájnyílás mögötti nyálkatermelő mirigy váladéka a haslá alá ömlik. Ezzel a nyálkás csíkot maga után húzó csiga akár éles tárgyakban is képes átmászni. A fejen 2 pár tapogató található. A rövidebbeknek a szaglásban van szerepük, a hosszabban végén tálálhatók a szemek, melyekkel homályosan lát és csak a közeli tárgyakat érzékeli. A tapogatókat érintésre vagy veszély esetén a csiga rögtön visszahúzza. 

Nappal az éti csigák általában házukba vonulnak vissza és nyirkos, sötét helyeken bújnak el (fahasadékok, kerti hulladék). Éjjel aktív állatok, ilyenkor keresnek táplálékot. 

A csiga házában felül redős állkapocs található, alul pedig egy finoman fogazott reszelőnyelv foglal helyet, amellyel szétmorzsolja táplálékát. A vadon élő éti csigák előseretettel elfogyasztják a vízitormát, a kankalint, a salátát, a gyermekláncfüvet és a csalán leveleit, de ezek híjján beérik algákkal és zuzmókkal is. 

Közép-Európában a téli hideggel szemben téli álommal védekeznek és néha a hosszú, száraz nyarat is ezzel a módszerrel vészelik át. Ilyenkor a csigák sűrű nyálukkal beborítják házuk nyílását és a megdermedt nyál védőréteget képezve "bezárja" a bejáratot. Az éti csiga színe élőhelyétől függően változhat: erdős területeken gyakran barna vagy rózsaszínes a házuk, a nyílt élőhelyeken található példányok sárgásak vagy csíkosak, így a megfakult fűben láthatatlanná válnak. Ez a színbéli álcázás elrejti a csigákat legfőbb természetes ellenségük, az énekes rigók elől. 

Az éti csigák nyirkos nyári éjszakákon, hazánkban többnyire júliusban szaporodnak. A legtöbb csigafajhoz hasonlóan az éti csigák is hermafroditák, vagyis minden példány egyszerre hím és nőstény is. Önmagukat azonban nem képesek megtermékenyíteni, ezért egy másik csigával kell párosodniuk. A párzás előtt az állatok felegyenesednek, haslábukat egymáshoz szorítják és tapogatóikkal simogatják egymás testét. Végül az egyik csiga átfúrja párja testét a "szerelmi nyílnak" nevezett meszes tövissel, ami az állat nemi szerve. Amelyik példány ezt hamarabb vezeti be a másikba, az lesz a hím. Ezután hímivarsejteket juttat a másik állatba, majd ezután szerepet cserélnek, az eddig nőstényt alakító egyed juttaz spermát a másik testébe, így mindkét fél ad és kap is. A párzás után kb. egy hónappal mindkét egyed kupaconként 20-50 petét rak a talajba. A picike, éppen kikelt csigák háza puha és átlátszó, ebben a fejlődési szakaszban csak kétszer csavarodottak. A csiga növekedésével egyre nagyobbodik a háza, egyre szélesedik a spirál és nő a csvarulatok száma. A nagyházú példányok gyakran csak 2 éves korban válnak ivaréretté. 

Az éti csigáknak 3 faja ismeretes: a pettyes éti csiga , amelyet általában csak éti csigának hívnak, fekete foltokkal tarkított barna házat visel. A ligeti csiga házán 1-5 sötétbarna csík látható, a héj pereme fekete. A kerti csiga háza kisebb, általában sárgás színezetű. a éj pereme fehér. A héjon néha 5 sötét csík található. Az éti csiga akár 10 évig is elélhet a természetben. Hazánkban védett faj. Egyes országokban (pl. Franciaországban) a csigákat igazi ínyencségként fogyasztják, ezért régebben a nagy gyűjtési láz miatt számuk megfogyatkozott. Ma már csigafarmokon tenyésztik az étkezésre szánt csigákat. A csigák csak egy bizonyos méret elérése után válnak ehetővé. A természetben az éti csigákra egyes madarak vadásznak.