Mostani írásomban híres állatokkal ismerkedhetünk meg. Kivételes lovakról és kutyákról olvashatunk. Ez a két faj volt a századok során a legfontosabb állat, mondhatjuk, hogy velük együtt írtuk a történelmet. 

 

Történelmi személyek híres állatai

 

Nagy Sándor és Bukephalosz

Nagy Sándor harci ménje kétségkívül a történelem leghíresebb lova és egyike az olyan kivételes hátasoknak, amelyeket név szerint említ meg a történelem. Szinte mindenki ismeri azt a híres történetet, amikor a 12 éves Sándor megszelidítette a fékezhetetlen fekete, homlokán fehér csillagot viselő nagytestű mént. Plutarkhosz írta le, hogy Kr. e. 344-ben egy Philonicus nevű kereskedő hozta el a lovat II. Philipposz királynak, aki 13 vagy 16 talentumért megvette fiának az állatot. Hamar kiderült, hogy a mén megülhetetlen, így Philipposz fizetett saját fiának, hogy törje be. Sándor megnyugtató hangon szólt Bukephaloszhoz és úgy fordította a lovat, hogy az ne láthatssa a saját árnyékát, mert Sándor rájött, hogy attól ijedt meg az állat. Plutarkhosz leírása szerint ezután Philipposz ezt mondta: "Legyen olyan királyságod fiam, amely elég nagy neked, mert Makedónia túl kicsi a számodra!"

Bukephalosz nevének jelentése: ökörfejű. Egyes források szerint onnan ered a ló neve, hogy abból a híres thesszáliai ménesből vették, ahol a lovakat ökörfejet ábrázoló bélyeggel jelölték meg. Mások szerint széles fejéről és masszív nyakáról kapta a nevét. Valószínűleg akhal-teke eredetű ló lehetett. Sándornak sok csatalova volt, ám mind közül Bukephaloszt szerette a legjobban, rajta lovagolt a legtöbbet és szinte összes hadjáratára elkísérte. Bukephalosz Kr. e. 326 júniusában pusztult el, miután halálos sebet kapott a Hüdaszpész menti csatában Indiában, melyet Sándor Pórosz pandzsábi király ellen vívott. A leírások szerint Sándor ugyanolyan korú volt, amikor meghalt, mint szeretett lova, vagyis mindketten 32 évet éltek. Egy lónak ez szokatlanul hosszú élet, különösen ha csataló volt. A történelmi források másképp szólnak arról is, hogy hány évesen került Bukephalosz Sándorhoz. A szakértők többsége abban egyetért, hogy a ló mindeképp hosszú életet élt. Bukephalosz elvesztése után Sándor megparancsolta, hogy a gyász jeléül vágják le a hadsereg összes lovának sörényét és farkát, és a nagy hódító 2 Bukephalia nevű várost is alapított (az egyik ma Jhelum városaként ismert Pakisztánban). Számára nem csak egy hátasló, hanem egy igaz barát is volt Bukephalosz, akivel együtt nőtt fel és majdnem az egész életét vele töltötte.   

Nagy Sándornak  Bukephaloszon kívül egy híres kutyája is volt, Peritasz. A hatalmas termetű ebet oroszlánokkal és elefántokkal való viaskodásra használta. Először Peritasz testvérét vette magához, ám amikor bebizonyosodott, hogy állat lusta és nem hajlandó vadállatokkal megküzdeni, Sándor parancsba adta az állat elpusztítását. Ekkor került hozzá Peritasz. A források mást írnak arról, hogyan került a kutya Sándorhoz. Plinius úgy beszéli el, hogy Albánia királya ajándékozta Sándornak, Theopompusz szerint viszont a makedón uralkodó maga vette az állatot. Abban mindketten megegyeznek, hogy a kutya kivételes erejű és hatalmas volt, rendszeresen vadászott medvékre, vaddisznókra és dámszarvasokra. Egy alkalommal állítólag kifárasztott és legyűrt egy elefántot is. A hihetetlenül bátor kutya tiszteletére Sándor egy várost is elnevezett róla: mai neve Uchm Indiában fekszik, száz kilométerre Radzspurtól.

Nagy Sándor, eredetei nevén III. Alexandrosz, a világtörténelem máig egyik leghíresebb hadvezére, Makedónia királya volt. Apja, II. Philipposz, anyja Olümpiasz királyné. Rövid, de eredményes uralkodása a klasszikus ókori történelem és a hellenizmus kezdetét jelentette. Sándor istennek képzelte magát, Egyiptomba érkezve fáraóvá nyilvánította magát. Rengeteg hadjáratot vezetett, legismertebb csatái az isszoszi és a gaugamelai csata, ahol III. Dareiosz perzsa király volt az ellenfele. Nagy Sándor egyéb eseményekről is híres, pl. a gordiuszi csomó elvágása, vagy a szúzai mennyegző. Mire 32 éves korában utolérte a halál, szinte mindent elért, amit lehetett, és a hadvezetés legnagyobb ikonjává vált. Napóleon koráig a világtörténelem legzseniálisabb hadvezérének tartották, maga Napóleon is a példaképeként emlegette, Julius Caesar pedig állítólag elsírta magát, amikor 32 éves lett és kijelentette, hogy fele annyit sem ért el, mint elődje, Nagy Sándor. Sándor halála a mai napig rejtély, sírja ismeretlen. I. e. 323-ban Babilonba visszatérve az Arab-félszigetre tervezett hadjáratát kezdte el előkészíteni. Híres volt mértéktelen alkoholfogyasztásáról és tivornyáiról. Az egyik ilyen orgia után ágynak esett és egy hét betegeskedés után pár héttel 33. születésnapja előtt meghalt. A tudósok ma is csak találgatják halálának okát, felmerült már tífusz, malária, tüdőgyulladás, mérgezés, májzsugorodás stb.

Forrás: 100 legendás ló c. könyv

 

Caligula és Incitatus

Nagyszerű versenyló volt Incitatus, több győzelemmel ajándékozta meg tulajdonosát, a római császárt. Azonban neve nem erről vált közismerté, hanem az uralkodói önkény jelképeként emlegették már az ókorban is. A császár ugyanis Caligula (i.sz. 37-41) volt, az egyik legbetegebb lelkületű uralkodó a történelemben. Suetonius, a történetíró 12 császárról írt könyvében Caligula életéről,  vérfertőzésekről, kicsapongásokról, szadista kegyetlenkedésekről ír, valamint egy lóról is, amely állítólag majdnem a legmagasabb rangot érte el a világtörténelemben, amelyet állat valaha is elért.

A kocsiversenyek Rómában hasonló szerepet töltöttek be, mint manapság a labdarúgás. Voltak klubok, profi versenyzőkkel, valamint őrjöngő szurkolótáborral. Négy szín képviselte az egyes klubokat, a fehérek és vörösök mellé a császárkorban alakult meg a kék és zöld fakcio. Caligula a zöldek híve volt, olyannyira, hogy sokszor azok táborában tartózkodott és étkezett. Ebből kifolyólag a császár kegy révén előnyhöz jutó zöldeket erősítette Incitatus, a pompás ügetőló is. Suetonius írt arról, hogy a versenyek előtti napon katonák jártak körbe az istálló környékén, és intettek aznapra mindenki szigorú csendre, nehogy bármi is megzavarja a versenyző lelki felkészülését. Ugyanő szerint a paripa 18 saját szolgával rendelkezett. Az istállója fényűző volt, márványból és elefántcsontból épült, a szerszámait drágakövek ékesítették. Külön szórakoztatókat biztosítottak számára, hogy ne unatkozzon (a meghívókon az ő aláírása díszelgett). Cassius Dio szerint még a császári lakomákra is meghívták, ahol arany kupából ehette a zabot. A lakomára kényszermeghívott szenátoroknak kénytelen-kelletlen éltetniük kellett a pompás paripát. És itt jön az, ami ma is vitára ingerli a történészeket: a két római történetíró szerint Caligulának szándékában állt a legmagasabb szenátusi rangra, konzullá nevezni a kedvenc lovát. Szerintük csak a kor szokásainak megfelelően erőszakos korai halála akadályozta meg eme tett elkövetésében. Miután csak szándékról írtak, nagyon nehéz lenne bizonyítékot találni erre. Később úgy került be a köztudatba, hogy valóban konzullá nevezte Incitatust, a történet felbukkan sok helyen a világirodalomban is. Caligula halálát követően nem találunk említést Incitatusról sem, további sorsa ismeretlen.

Caliguláról részletesebben írok, mert érdemes bemutatni a sok őrültséget, amit véghezvitt. Életéről és furcsa szokásairól a történetíróknak köszönhetően sokat tudunk.

Caligula nem uralkodóként elért tetteiről és intézkedéseiről híres, hanem őrültségéről. Az igazi neve Gaius Caesar Germanicus volt, amihez ő trónra kerülése után hozzáragasztotta a császári címet jelképező Augustus nevet is. A "Caligula" név sarucskát, vagy csizmácskát jelent, melyet úgy szerezte, hogy apja hadvezérként már kiskorában is magával vitte a fiút a hadjáratokra és a katonák nagyon megkedvelték. Megcsodálták a neki varratott katonai csizma, a caliga apró mását, így nevezték el Caligulának. Trónra lépése után kb. fél évig "normálisan" uralkodott, utána viszont kezdett visszaélni a rá ruházott teljhatalommal. Valóságos ámokfutásba kezdett. Az volt a mottója, hogy neki mindent szabad mindenkivel szemben és ezt be is tartotta. A politikai ellenfeleket, sőt számos politikust vadállatokkal tépetett szét a cirkuszban. A cirkusz az egyik kedvenc tartózodási helye volt. Új módszert dolgozott ki arra, hogy hogyan lehet csökkenteni a cirkuszi állatok elletásának költségeit: egyszerűen emberhússal kell etetni őket. Szinte mindenkiben ellenséget látott. Saját családja és bizalmasai sem lehettek biztosak helyzetükben, hiszen a császár bármikor ellenük fordulhatott. Élvezte, ha megbánthat, vagy kínozhat másokat. A kivégzéseken gyakran jelen volt, sőt néha maga hajtotta végre az ítéletet, "segédkezett" a hóhéroknak. A néptől rettegett, de rájött, hogy nem képesek összefogni ellene. Caligula testileg és lelkileg sem volt egészséges. A külseje borzasztó volt, inkább egy torzóra emlékeztetett, mit élő emberre. Teste viszonylag nagy volt, amihez vékony lábak és nyak társult, ami karikaturális külsőt eredményezett. Fiatalon elkezdett kopaszodni, holott teste többi részén kifejezetten szőrős volt. Ezért nem szabadott kimondani a jelenlétében a "kecske" szót, mert rögtön magára vette és hóhérért kiáltott. Soha életében nem aludt többet 3 óránál, és azt is rémálmok közt töltötte. Éjszakái nagyrészét átmulatta vagy virrasztott, a palotájában sétálgatott várva a pirkadatot. A vihartól és mennydörgéstől gyermekesen félt, gyakorta az ágy alá menekült. Öltözködése is fura volt: hol női, hol férfi ruhákat öltött magára, olyan ruhákat hordott, amiket senki másnak nem jutott eszébe felvenni. Ázsiai köpenyeket varratott magának, amiket drágakővel díszített. Hordott selyem női ruhákat és álruhában, vagy színházi jelmezekben is látták. Alexandriában feltörtette Nagy Sándor sírját, amely az ókorban még létezett, elhozatta magának a világhódító páncélját csak azért hogy, elmondhassa, hogy Nagy Sándor öltözetét viseli.

Egyszer bejelentette, hogy mostantól éhínség lesz, bezáratta a gabonaraktárakat, holott tele voltak. Kijelentette, hogy mindenki gondoskodjon magáról úgy, ahogy tud! Kicstára tele volt, de rengeteg költött magára és a különféle bolondériáira. Birodalmában senki nem lehetett biztonságban: ha az utcán megkívánt egy lányt, azonnal elhozatta magának. Ha szép hajú embert látott (mert az övő pocsék volt), akkor elfogatta, és kopaszra nyírták és az illető még örülhetett, hogy nem az egész fejét vesztette el. Rendszeresen listát vezetett nevekkel, és időről-időre elővette, hogy "tisztogatni" kell, és a listán szereplő személyeket rögtön kivégezték. Elvette a gazdagok pénzét, gyakran az életükkel együtt.

Nem bírta elviselni, ha valami nem sikerül neki. Egyszer például nem volt képes tengeri hidat építtetni. Mivel ezt mindenáron teljesíteni akarta, hajók százait hozatta az öbölbe, annak két foka között sorban lehorgonyoztatta őket, majd földet szóratott rájuk csak azért, hogy beteljesedjen a jóslat: e két pont között  tenger fölött ő, Caligula igenis láháton fog átkelni.

A szenátorokat sem kímélte, sokszor megalázta őket, például gyalog kellett követniük az egyre gyorsabb iramot diktáló császári lovasfogatot. A végén már rohantak a szenátorok, Caligula pedig jót nevetett rajtuk. Gyakran szolgaként bánt velük,  az ő hajukba törölte zsíros kezét a lakomákon, vagy velük szolgáltatta fel az ételeket.

Mindenben részt akart venni: atlétának, színésznek, zenésznek, jogásznak és szónoknak is tartotta magát, mindig mindenben a legjobbnak kellett lennie. Szeretett színházban játszani, fellépni.

A "kísérletezés" híve volt. Egyszer például a fejébe vette, hogy neki látnia kell, hogyan tépnek szét egy élő embert. Végül megszervezte a kísérletet, az áldozat egy népszerű szenátor volt. A szenátor mit sem sejtve belépett a cirkuszba, majd Caligula emberei elfogták,  összeszurkálták, majd az elgyengült testet elkezdték darabokra vágni!  

Szexuális szokásai sem voltak mindennaposak. Három nővére volt, mindhármat az ágyasává tette. Nőkkel és férfiakkal egyaránt folytatott viszonyt. Messzi földről hozatta magának a szebbnél szebb lányokat, de rendszeres vendége volt a bordélyházaknak is. A férjezett asszonyokat sem kímélte, sokszor a férj is jelen volt, vagy a császár az együttlétek után részletesen beszámolt mindenről a férj füle hallatára. Egyik kedvence egy tapasztalt kurtizán volt, akire páncélt adott és sokszor jelen kellett lennie a katonai rendezvényeken. Amikor a nő leányt szült neki, rögtön feleségül vette és istennőként rajongott érte. Abban az időben tilos volt szűz lányokat kivégezni. Caligula ezt is "megoldotta": a lányokat a kivégzés előtt a katonákkal megerőszakoltatta, és utána már végre lehetett hajtani az ítéletet.

Hogy valami jót is említsünk: régi leomlott városfalakat építetett újjá, vízvezetékekkel és utakkal együtt. Tempolomokat renováltatott, szellemi és fizikai versenyeket rendezett.

Végül utolérte a vég: saját népe megelégelte a sok bántalmazást és borzalmat. Cassius Chaerea,  Caligula testőrkapitánya Kr. u. 41 januárjában összeesküvést szervezett a császár ellen, majd 3 évnyi és 10 hónapnyi uralkodás után meggyilkolták a császárt. Eme rövid idő alatt Caligula mérhetetlen pusztítást vitt véghez.

Forrás: Nemere István: Őrültek a trónon (Caliguláról szóló fejezet) c. könyv

 

Napóleon és Marengo 

A hófehér Marengo Napóleon francia császár 130 saját lovának egyike volt. Ő volt Napóleon kedvence. Sokban hasonlítottak: mindketten kis termetűek, de oroszlánszívűek voltak. A lovat 1799-ben szerezte az egyiptomi hadjárat során és a marengoi csatáról nevezte el az állatot. Napóleon gyakran nevezte el a lovait győzelmei helyszíneiről. Marengo arab fajtájú mént volt, fáradhatatlan és kitartó. Képes volt 5 órán át egyfolytában vágtatni, hogy megtegye a Burgos és Valladolid közötti 130 kilométeres távolságot. Legnagyobb teljesítménye azonban az, amikor étlen-szomjan 80 kilométert vágtatott Bécstől Sommeringig. Mind a császár, mind a ló kivételesen bátor jellem, egyikük sem félt a fegyvertűztől. Marengo hordozta Napóleont Austerlitznél, Wagramnál, Jénánál, sőt az iszonyú áldozatokat követelő oroszországi vissazvonulás idején is 1812-ben. Marengo egyszer megcsúszott a jeges úton, Napóleon a földre esett. Ezt az esetet közelgő balszerencseként értelmezte a császár. 1815-ben Waterloonál harcoltak együtt utoljára. Marengot, aki ekkor 22 éves volt, fogjul ejtették a csatamezőn, Angliába küldték és eladták a gránátosok tábornokának, Angersteinnek. Az arab mén brit lovasát is hűségesen szolgálta, amíg 27 éves korában "nyugdíjba " nem vonult egy istállóba. Marengo 38 évesen pusztult el. Csontvázát a sandhursti hadtudományi múzeumban állították ki, a csontváz majdnem hiánytalan 1 patát leszámítva, melyből tubákosszelence készült és amelyet a testőrség tisztjének ajándékoztak.

Napóleon nem számított jó lovasnak abban a korszakban. Érdeklődött a különleges lovak iránt, ám seregének hátasait nem kímélte. Seregének negyedét a lovasság tette ki. A francia lovasság híres és hírhedt volt Európa-szerte. A britek elleni háborúzása során először a lovasságát mozgósította, amely szétverte a brit tüzérséget. Napóleon a nehézlovasságában bízott a legjobban, sokszor a sokkolás és az elrettentés volt a cél: a nehézfegyverzetű lovasság láttán az ellenségnek nem egyszer inába szállt a bátorsága. A lovakat ugyan kedvelte, de nem kímélte őket, uralkodása alatt több tízezer hátas veszett oda a csatamezőkön, emiatt a "lovak mészárosának" is nevezték a katonák. Nem törődött a lóveszteséggel. 10 év alatt 10 millió lovat vesztett a háborúk során. 1812-ben 80ezer lóval és 600ezer katonával indult Oroszországi hadjárára. Rengeteg embert és lovat vesztett, a farkasordító hidegben a katonák saját lovaikat voltak kénytelenek levágni és megenni. Visszavonulás közben a lovak többsége megfagyott vagy éhen veszett. Napóleonnak szó szerint nem maradt lova és ezért Waterloonál dárágán megfizetett.

A macskáktól Napóleon betegesen félt és a kutyákkal is bizalmatlan volt, miután a nájéjszakáján szeretkezés közben Josephine kutyája megharapta a hadvezér lábát.  

I. Napóleon Bonaparte a világtörténelem leghíresebb hadvezére, a legismertebb francia és a leghíresebb korzikai. A történelem talán legtöbbet csodált és átkozott hadvezére, aki császár és zsarnok is volt egyben. Az ismeretlenségből emelkedett ki, hogy az egyik legnagyobb katonai lángelmévé váljon. A francia forradalom viharában egy magára utalt nemzet élére áltt, és félmilliós hadseregével meghódította az egész kontinenst. Fénykorában több, mint 70 millió ember felett uralkodott és egész Európa térképét átrajzolta.

 

Forrás: Serge Cosseron- Jean F. Bueno: Napoleon nagy csatái c. könyv

100 legendás ló c. könyv

www.wikipedia.hu

 

Franklin D. Roosevelt elnök és Fala

Az 1940-ben született négylábút Roosevelt unokatestvérétől, Margaret „Daisy”Suckleytől kapta karácsonyi ajándékként. A kutya eredetileg a Big Boy névre hallgatott, de Roosevelt előbb a skót előd, John Murray iránti tiszteletből Murray the Outlaw of Falahillre keresztelte, majd ennek rövidítéseként született meg a „Fala” becenév. A házi kedvenc nélkül a demokrata elnök szinte ki sem tette a lábát a Fehér Házból: Fala követte Rooseveltet szülővárosába, Springwoodba (New York) és Warm Springsbe, Roosevelt kedvenc fürdőhelyére is. A kutya jelen volt számos fontos eseménynél is, utazott az elnöki különgépen és a Ferdinand Magellan vasúti kocsin, de jelen volt az Atlanti Charta québeci konferenciáján és Rooseveltnek a mexikói elnökkel, Manuel Ávila Camachoval való találkozásán is Monterrey városában. Az eb azonban sokszor megszökött a Fehér Házból, de a washingtoni járókelők sokszor felismerték és visszavitték gazdájához.

Roosevelt hamar rádöbbent, hogy a háziállat egyben a propaganda eszköztárának nélkülönözhetetlen kellékévé vált, amelynek segítségével az elnök megközelíthetővé vált a választók számára. Fala kivette a részét a második világháborús amerikai erőfeszítésekből, s az Egyesült Államok hadseregének tiszteletbeli közlegényévé, az otthoni front egyik emblematikus figurájává vált: az ardenneki offenzíva idején ugyanis a frontokon harcoló amerikai katonák azt kérdezték egymástól, hogy mi az elnök kutyájának neve.
 

Fala nevét többek között az ún. Fala-beszéd is megőrizte, amelyet Roosevelt az elnökválasztási kampány keretében 1944. szeptember 23-án tartott Washingtonban, a Fuvarozók Nemzetközi Társulata előtt. A közel negyven perces beszédben az elnök a kongresszus republikánus tagjait ostorozta, s részletesen taglalta az őt ért jogtalan támadásokat.

Egy ízben Roosevelt az egyik republikánus vádra, amely szerint az elnök mikor véletlenül az Aleut-szigeteken hagyta kisállatát, s az amerikai tengerészet egyik rombolóját küldte érte, a következőket mondta hallgatósága előtt: „Ezek a republikánus vezetők nem elégszenek meg azzal, hogy engem, a feleségem, vagy a fiaimat támadják. Nem, nem elégszenek meg vele, most már a kutyámat, Falát is célkeresztbe vették. Nos, természetesen sem én, sem pedig a családom nem nehezményezi ezeket a támadásokat – de a kutyám zokon veszi őket. Tudják, Fala skót, s ahogy megtudta, a republikánus történetgyártók olyan történetet főztek ki, amely szerint én ott hagytam az Aleut-szigeteken, majd egy rombolót küldtem érte – az adófizetők pénzén, két, három, nyolc vagy húsz millió dolláros áron –, az ő skót lelke nagyon felháborodott ezen. Nem az a kutya már, aki régen volt. Ahhoz már hozzászoktam, hogy rosszindulatú hazugságokat hallok magamról – mint hogy magamat nélkülözhetetlennek állítom be. Azt hiszem, megvan a jogom, hogy felemeljem a hangom a kutyámat ért rágalmazások ellen.”

A hivatalos tájékoztatás szerint agyvérzésben 1945. április 12-én elhunyt elnököt Fala hét évvel élte túl: az 1952-ig Roosevelt feleségével, Eleanor Roosevelttel élő négylábút később Springwoodban a tizenkét évig hivatalban levő demokrata párti elnök mellé temették. Franklin Delano Roosevelt az Egyesült Államok 32. elnöke, akit 4 terminusra választottak meg. 1933–1945 között volt elnök, és ő volt az egyetlen, aki két ciklusnál tovább vezette a Fehér Házat. A 20. század egyik központi alakja volt.

 

Forrás:  www.wikipedia.org

 

Hősök

Barry

A Szentbernáthegyi kutya Svájcból származik, a fajta kialakulását legenda övezi, azonban írásos dokumentáció csak az XVIII. század elejétől áll rendelkezésre. A bernáthegyi alapvetően a parasztok házörző kutyájaként élt. Nevét a Nagy Szentbernát Hágóban lévő kolostorról kapta, ahol a szerzetesek kísérő- és mentőkutyaként alkalmazták a hóban és ködben eltévedt vándorok megsegítésére.
A fajtát a Barry nevű bernáthegyi tette híressé. Barry 1800 és 1813 között 40 ember életét mentette meg a hó és fagy fogságából. A korabeli írásos anyagok és képek alapján a bernáthegyi kutya küllemét tekintve meglehetősen eltért a mai fajtastandardtól, könnyebb és kisebb termetű volt. Barry 70 cm marmagasságú kan volt, lecsüngő szemhéja azonban emlékeztet a mai bernáthegyire. A fajtát eredetileg rövid szőrű változatok alkották, azonban az Újfoundlandi bekeresztezésével kialakították a hosszú szőrű változatot. A hosszú szőrtől jobb védelmet vártak a zord téli körülmények között dolgozó kutya számára, azonban ez az elképzelés hibásnak bizonyult. A hóban gázló hosszú szőrre rátapadt a hó és a jég, megnehezítve a kutya munkáját, így a hosszú szőrű egyedeket a szerzetesek elajándékozták. Eredetileg a bernáthegyi inkább fehér volt, mint tarka. A Barry legenda kialakulásával indult meg az érdeklődés a Szentbernáthegyi fajta iránt. A Barry legenda és a hosszú szőrű egyedek megjelenésével megindult a Szentbernáthegyi nagyobb mennyiségű tenyésztése.

Barry kutyát a híres történet szerint a 41. megmentett ember ölte meg, amikor egy lavina után magához térve az első dolog amit meglátott, egy havas pofa volt. A férfi medvének nézte és késével leszúrta a megmentésére odaküldött kutyát. Minden bizonnyal ez azonban csak legenda: Barry 1912-ben nyugalomba vonult és 2 évvel később végekgyengülésben múlt ki idő korának köszönhetően. Testét kitömték és a berni múzeumban állították ki. Szobrot is kapott a városban, sőt más városokban, például Párizsban is, ahol a következő felirat áll  az emlékművön: "Barry, a bernáthegyi. Negyven ember életét mentette meg...A negyvenegyedik pedig megölte!"

Forrás: www.szentbernáthegyi.hu

100 legendás kutya c. könyv 

 

Lajka

Lajka kutya volt az első élőlény, amely eljutott a világűrbe. Neve oroszul "ugatósat" jelent, fajtáját tekintve keverék volt, eredetileg kóborkutya volt és a sintértelepről választották ki kísérleti kutyának. Két másik kutyával együtt rövid kiképzést kapott, és 1957. november 3-án felbocsátották az űrbe a Szputnyik–2 fedélzetén. A hidegháború alatt az Egyesült Államok és a Szovjetunió egymással küzdött az űr meghódításáért. Az 1950-es években a szovjtek óriási előnyre tettek szert. Minden kutatás egyetlen célja az volt, hogy embert küldhessenek az űrbe. Kísérleti állatokat már korábban is használtak, először majmokat, majd kutyákat.

A műholdnak nem volt visszatérő egysége sem képessége, ezért Lajkára már az elejétől fogva is a halál várt, de a szovjetek sokáig azt terjesztették, hogy több napig életben volt, ám mint később bebizonyosodott, a Föld körüli pályára állás után néhány órával elpusztult. Biológiai küldetést kellett volna végrehajtania, amelyben az élő szervezet űrbéli viselkedését tanulmányozzák.

Lajkát aprólékos gonddal választották ki és készítették fel az utazásra. Dublőze Albina lett volna, aki addig már kétszer repült geofizikai rakétákban. A kutyának el kellett szenvednie a repüléssel járó felkészítést és sebészeti beavatkozásokat, amelyek során "élettani paramétereket felfogó" készüléket ültettek a testébe. 1957. október 31-én Lajkát és a táplálékát adagoló berendezést egy konténerbe helyezték. A kutya szívének kedves Garenko, a Lajka felékszítését végző emberek egyike az indulásig mellette maradt. November 3-án a Szpuntyik- 2 felemelkedett. A belsejében Lajka, 20 napi élelemmel és mindössze egyetlen hétre elegendő oxigéntartállyal. A szovjetek 7 napig tanulmányozták a kutyára ható erőket és a súlytalanságot. Lajka levegő híjján egy hét múlva elpusztult, a mesterséges holdba pedig egyáltalán nem terveztek leszállóegységet. A Szputnyik-2 1958. áprilisában ismét belépett a Föld légkörébe.

A felbocsátás során, a legnagyobb gyorsulás és túlterhelés idején a kutya légzésszáma megháromszorozódott, szívverése a start előtti 103-ról 240-re gyorsult. Nagyjából 3 órányi repülés után – hozzávetőleg háromszor olyan lassan, mint a földi tesztek során – állt vissza a 100-as számra a szívverése. Ebből két fő következtetést vonhattak le a kutatók: az élő szervezet képes túlélni egy űrstartot, és a súlytalanság sem öli meg, hanem képes alkalmazkodni ahhoz, valamint a lassú megnyugvás pedig azt mutatta, hogy az állat jelentős stresszként élte meg az utazást.

Az adatok arra utaltak, hogy Lajka valamicskét evett is az ételéből. Azonban nem sokkal később (nagyjából a repülés hetedik órájától) nem érkeztek életjelek a műholdról. A szovjetek eredetileg úgy tervezték, hogy egy hétnyi repülést követően mérget adagolnak Lajka ételébe, és így küldik kegyes halálba az állatot, mivel a műholdat nem szerelték fel olyan eszközökkel, amelyekkel képes lett volna visszatérni a Földre. Erre azonban már nem került sor, az eb – vélhetően a műhold túlmelegedése miatt – pár órán belül elpusztult.

Az űrkutya pusztulása, illetve az a mód, hogy már eleve esélye sem volt a túlélésre, az állatvédelemmel kapcsolatos viták fellángolásához vezetett. Főként a világ nyugati felén állatvédő szervezetek az állatok tudományos kísérletekben való alkalmazása és annak kegyetlen módjai ellen szálltak síkra. Angliában a Nemzeti Kutyavédő Liga egyperces néma megemlékezésre kérte fel tagjait, illetve a Királyi Állatvédő Társaság tiltakozását fejezte ki a Szovjetunió felé. Más állatvédő csoportok egyenesen a szovjet követségek előtti nyilvános tiltakozásra hívtak fel Lajka repülése kapcsán. Néhányan az ENSZ New York-i székháza előtt is demonstráltak.

Lajka szobrot kapott a moszkvai katonai repülési és űrkutatási orvostudományi intézet közelében.

Bár Lajka sorsa már a felbocsátáskor a pusztulás volt, repülésének legfőbb eredménye mégis az volt, hogy bebizonyította, egy élő szervezet kibírja egy űrstart és a Föld körüli pályára állás, majd a súlytalanság körülményeit. A szovjetek a repülést követő felháborodást látva nyilvános mentegetőzésre kényszerűt Lajka tragikus sorsa miatt. Feláldozták a tudomány oltárán.

Forrás: www.wikipedia.hu

 

Balto 

Az alaszkai Nome a múlt század végi egyik nagy aranyláz alkalmával tűnt fel a térképen. A Seward-félszigeten található település lakossága 1900-tól, illetve miután a Bering tenger partjainál aranyat találtak 20 ezerre nőtt. 1925-re az arany nagy része elfogyott és körülbelül 1400 fő a távoli északra vándorolt. Nome az év hét hónapján át jéggel volt körül véve és a legközelebbi vasútvonal a több mint 650 mérföldre található Nenanaban volt.
Nome telegráf útján tudott érintkezni a világ többi részével, ami abban az időben egy viszonylag új találmány volt; és annak ellenére, hogy Alaszka 1959-ig az Egyesült Államokhoz tartozott, a kormány működtetett egy olyan útvonalat, ahol kutyafogatok vitték a postát Anchorage-ből Nome-ba. Ezen az „Iditarod út”-nak” nevezett útvonalon körülbelül egy hónap alatt tették meg az oda utat és Alaszka legjobb hajtói voltak, akik az említett útvonalat járták. 1925 január 20-án egy telegráf üzenet söpört végig a fagyos tundrán: „Nome jelentkezik…Nome jelentkezik…diftéria járvány tört ki…nincs szérumunk…azonnali segítségre van szükségünk…Nome jelentkezik…Nome jelentkezik…”

Nome egyetlen orvosa néhány esetben diftériát állapított meg, ezt a különösen fertőző betegséget, amely a torkot és a tüdőt támadja meg és könnyen járvány méreteket ölthet.
Az Inuit indiánok különlegesen sebezhetőek voltak. Egész települések tűntek már el a múltban bárányhimlő és légzési betegségek járványa miatt.
Az ellenanyag eszeveszett keresése megkezdődött:
„Seattle jelentkezik…Seattle jelentkezik…itt van friss szérum…a repülő készen áll a Nome felé indulásra…”

A hőmérséklet mélyen 0 fok alatt volt. Ezek az időjárási körülmények messze meghaladták az első nyitott pilótafülkével rendelkező repülőgépek technikai képességeit, ezért úgy döntöttek, kutyaszánnal juttatják célba a szérumot.

A Nenana és Nome közötti postaútvonal a Yukon mellékfolyója, a Tenana mellett halad egész a torkolatánál lévő hasonló nevű faluig (220 km), innen a Yukont követi Kaltagig (370 km). Utána nyugat felé fordul és átvág a Kuskokwim-hegységen a Norton-öböl (Norton Sound) partján lévő Unalakleetig (145 km), majd északnyugati irányt vesz, és a Seward-félsziget déli partján halad Nome-ig (335 km). Az utolsó szakasz igen veszélyes, mivel a tenger felől fújó erős széltől, illetve az onnan érkező viharoktól semmi nem védi a közvetlenül a parton húzódó csapást, melynek egy 68 km-es szakasza a befagyott, de azért állandó mozgásban lévő tengeren vág keresztül. Az útvonal teljes hossza 1085 km. A távot a legjobb hajtók és legjobb kutyák teljesítették több váltásban. Balto azért lett híres, mert az utolsó távot az ő csapata teljesítette és ő volt az, aki elérte a várost a szérummal.

A váltó az 1085 km-es távot 127 és fél óra alatt teljesítette, embert és állatot próbáló körülmények között.

A járvány a hivatalos adatok szerint 5-7 halálos áldozatot követelt; de Welch becslése alapján a városon kívül élő eszkimók között legalább száz fertőzött volt, az elhunytakat azonban vélhetően saját szokásaik szerint eltemették, a hatóságot pedig nem értesítették.

A Balto körüli felhajtás sajnálatos módon háttérbe szorította a szérumfutás legnagyobb teljesítményt nyújtó egységét. Leonhard Seppala és Togo által vezetett csapat összesen 420 km-t tettek meg Nome és Shaktoolik, majd az oltóanyagot szállítva Shaktoolik és Golovin között (ez önmagában 146 km, majdnem kétszer hosszabb táv, mint bármelyik másik csapaté). Seppala felháborodott, amikor Balto szobrot kapott „dicsőséges teljesítményéért”, hisz ez legalább annyira megillette volna őket is.

1975-ben kutyaszánváltót rendeztek a szérumfutás útvonalán, a résztvevők között több egykori hajtó leszármazottja is ott volt. A távot kétszer annyi idő alatt tették meg, mint elődeik.

1985-ben Ronald Reagan elnök levélben fejezte ki elismerését a három még élő hajtónak, Charlie Evansnek, Edgar Nollnernek, és Bill McCartynak. Nollner távozott közülük utolsóként, 1999. januárjában.

A kutyák dicsősége rövid volt. A Hollywood-i film producer, Sol Lesser, elvitte a kutyákat Los Angeles-be és csinált velük egy 30 perces filmet „Balto futása Nome-ba” címmel. 1925 nyara és ősze során Kaasen és a csapata beutazták az Egyesült Államokat.
Azonban később Baltot és a többi kutyát eladták egy előadás és varieté tulajdonosnak.
Két évvel később Balto és híres kísérői már teljesen eltűntek a húszas évek lármás forgásában és a vásári barakkok világában. Úgy tűnt, a világ teljesen megfeledkezett „Alaszka hőseiről”. Ekkor történt, hogy a Cleveland-i vállalkozó, George Kimble egy Los Angeles-i látogatása alkalmával felfedezte a „Dime” múzeumben kiállított kutyákat, és észrevette, hogy ezek betegek és rosszul bánnak velük. Ismerte Balto híres történetét, és teljesen kiakadt ezen a megalázáson. George-nak sikerült a jelenlegi tulajdonossal megegyeznie, és 2000 dollárért megvette a kutyákat és elvihette őket Cleveland-be, de csak két hete volt rá, hogy összegyűjtse ezt az összeget. Megindult a verseny Balto megmentésére!

Egy számlát nyitottak Baltonak. Országszerte a rádióadók kérték az adományokat. A „The Cleveland Plain Dealer” vezetői kommentálták a hősök megmentésének szükségességét. Cleveland reagálása nagyon pozitív volt. Iskolások gyűjtöttek pénzt, munkások kalapoztak. Szállodák, üzletek és turisták adakoztak amit tudtak, Balto javára. A „Western Reserve Kennel Club” nagylelkű adományt nyújtott át.  Az emberek nagyon nagylelkűen viselkedtek. Mindössze 10 nap múltán az újságcímek már azt harsogták: „A város megszerezte a Baltonak szükséges összeget”. „ Végre ide küldik a huskykat  a tengerpartról!”  
 

1927 március 19-én Baltot és hat társát átszállították Cleveland-be és győzelmi felvonulással fogadták őket a főtéren. Azután a kutyákat a Cleveland-i állatkertbe vitték, hogy ott méltóságban tölthessék utolsó napjaikat. Azt mondják, hogy ott tartózkodásuk első napjai alatt 15 ezer ember látogatta meg őket.

Balto ismeretlen származású kan kutya volt, bár szibériai huskynak tartják, eltér a mai huskyktól. Szüleit nem ismerjük és utódot sem hagyott hátra, mivel fél éves korában kasztrálták. Balto 1933 március 14-én pusztult el 11 éves korában az állatkertben. Majdnem teljesen vak és süket volt ekkorra, súlyos izületi gyulladást állapítottak meg a hátsó lábaiban. Az állatkert állatorvosa ezért kíméletesen elaltatta. Testét a Cleveland-i Természettudományi Múzeumban kiállították, és azóta is ott van, mint a halál elleni bátor futás emlékezete.
 

Forrás: http://www.szanhuzoklub.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=174%3Abalto-toertenete&catid=101%3Aszakcikkek&Itemid=101&lang=hu

http://www.baltostruestory.net/balto.htm
 

Filmsztárok

Lassie

A Metro Goldwin Mayer 1943-ban úgy döntött, hogy filmre viszi Eric Knight Lassie hazatér című nagysikerű regényét. Mivel a cselekmény Skóciában játszódik, a filmstúdió egy őshonos skót kutyafajtát, egy skót juhászt keresett a szerepre. Miután kb. 1500 kutyát megnéztek, kiválasztottak egy fiatal szukát, dublőrének pedig egy Pal nevű kant. Ez utóbbi bármire képes volt, megmászott sziklákat, rendkívül gyengéd és tehetséges "színész" volt, ezért játéka kifejezőbb volt a szukáénál is. Így végül Pal kapta Lassie szerepét. A közönség a hosszú szőre miatt úgysem vette észre, hogy a kutyus valójában hímnemű, ellentétben a regénybéli Lassie-vel, aki szuka. Érdekesség, hogy kivétel nélkül az összes eddig készült Lassie-filmben játszó címszereplő kutya kan volt!

1940-ben Rudd Weathermax, aki állatidomár-iskolát tartott fenn Hollywoodban, kapott egy 8 hónapos skót juhász kölyökkutyát. A gazdája megvált tőle, mivel elmondása szerint a kutyát nem lehetett megnevelni, kényszeresen üldözte a bicikliket és mindent megrágott. Weathermax az utóbbiról sikeresen leszoktatta, ám a biciklik üldözése élete végéig Pal egyik kedvelt tevékenysége maradt. A kutyus nagyon értelmes és tehetséges tanítánynak bizonyult, Weathermax számos trükköt betanított neki: például parancsra ugatni és halottnak tettetni magát. Ezek az elemek később a Lassie filmben színészi játékának alapjai lesznek. Amikor Palt kiválasztották Lassie szerepére, a harci jeleneteket dubőrrel kellett fenvenni, Pal ugyanis annyira gyengéd kutya volt, hogy nem volt hajlandó morogni, vagy megtámadni egy másik állatot, vagy embert. Állítólag egy kiscsibét is képes volt úgy a szájába venni, hogy egy karcolást sem ejtett rajta. Az 1943-as filmet a szakértők az egyik legszebb Lassie- feldolgozásnak tartják. A filmben a későbbi filmcsillag, Elizabeth Taylor is feltűnik gyermekszereplőként, akinek ez volt a második filmszerepe és ezután az alakítása után fedezték fel a szakmabeliek.

Pallel hat filmet forgattak, melyeknek egy részében már nem Lassie-t alakítja. Második szerepe Lassie egyik kölykének szerepe volt. 1947-ben fellépett egy rádiósorozatban, 1949-ben leforgatták vele a Lassie próbatétele című filmet. Pal 1951-ben játszotta utolsó szerepét, egy Shep nevű skót juhászt. 1958-ban, 18 éves korában múlt ki. Idomárja, Rudd Weathermax mély depresszióba esett, utána soha többé nem nézte meg Pal egyik filmjét sem.

A Lassie-filmek rengeteget tettek azért, hogy népszerűsítsék a skót juhász fajtát. A filmek után a skót juhász fajta nagyon keresett lett, számos család fogadott be ilyen kutyát házikedvencnek. A Lassie név még ma is a legnépszerűbb skót juhász nevek élén szerepel.

Pal utolsó szerepe, majd pedig halála után, 1954 és 72 között hatnemzedéknyi kutya alakította Lassiet, ezek valamennyien Paltől származnak. Érdekesség, hogy az összes Lassie-kutya, melyek a filmekben szerepeltek, valamilyen szinten mind Pal leszármazottjai.

 

Lassie hazatér, teljes film (1943):

https://videa.hu/videok/film-animacio/lassie-hazater-1943-classic-Zj5RFzeWhqveKo0j

 

Vissza a bloghoz