Április első cikkét a mexikói kardfarkú halnak, köznapi nevén szifónak szentelem. 

A mexikói kardfarkú hal az egyik elsőként felfedezett elevenszülő hal. 1840-ban fedezte fel a magyar Heller Károly, ezért tudományos elnevezése a Xiphophorus helleri lett. Első élő példányai csak 1909-ben kerültek Európába, ám hamar a legnépszerbűbb akváriumi hallá vált. Hazája Mexikó délkeleti vidéke, valamint Guatemala és Honduras. A hím testhossza a kardnyúlvány nélkül 8 cm, a nőstényé 12 cm. A karcsú, nyúlánkabb alkatú hím farokúszójának alsó sugarai nagy mértékben meghosszabbodtak, ez alapján könnyen felismerhető, hogy melyik egyed hím és melyik nőstény. A vadon élő változat, mellyel szinte alig találkozni már kereskedelmi forgalomban, eredetileg olajzöld, oldalai zöldessárgák, a hasa sárgás. Ráeső fényben a pikkelyei zöldes és kékes ragyogásúak. Orrcsúcsától a szemén át egészen a faroktőig bíborpiros cikkcakkban húzódó sáv található, amelyet felül és alul zölden csillogó vékony zóna kísér, amit ismét piros vonal vesz körül. A pikkelyek barnán szegélyezettek, ettől az egész hal finoman hálós rajzolatúnak látszik. Úszói sárgászöldek. A hímek kardnyúlványa narancssárga, felül és alul feketén keresztezett, alsó szegélye a faroktőre is enyhén átterjed.

A vad, zöldes törzsek szívósak és ellenállóak. A vízhőmérsékletre nem kényesek, már a 18-20 fokos vízzel is beérik. A kitenyésztett szín- és alakváltozatok viszont kényesebbek és melegigényebbek, ajánlott tartási hőfokuk 23-26 fok. A kardfarkúak medencéjét mindenképp be kell fedni, mert ugrálós faj! Az egymást kergető hímek, vagy ijedtség hatására a nőstények is kiugorhatnak az akváriumból. Mindenevő faj. Fogságban kapjon nagyobb arányban növényi eleséget, algákat tartalmazó tápokat. 

A nagyobb testű és tömzsi nőstények nagyon termékenyek lehetnek. Az udvarló hímek lenyűgöző látványt nyújtanak, hátrafelé is képesek manőverezni. 5-6 heti vemhesség után a nőstények egy alkalommal akár 80-200 ivadékot is szülhetnek. A szülés alatt az anya hajlamos a kannibalizmusra. Ha az akváriumban hagyjuk a nőstényt, maga az anya és a többi szifó is pillanatok alatt bekapják az újszülötteket, ezért fontos, hogy elkülönítsük a társas medencétől, illetve olyan szülőketrecet állítsunk fel, melyben a nőstény nem tudja elérni saját utódait. Külföldön elterjedt a fordított piramis alakú szülőketrec, amelynek alján a kipottyanó ivadékok kiesnek, így az anya nem éri el őket. Nálunk azonban ez a tenyésztési berendezés nagyon ritkán kapható, illetve igen borsos árú.

A kicsinyek bőségesen etetve gyorsan nőnek. Kezdők számára tenyészéshez a legjobban az egyszínű piros és a hagyományos zöld színű szifók ajánlottak. A tenyészváltozatok és színvariációk ugyanis sokszor terméketlenek, nehezen szaporíthatók, korlátozott mennyiségű kishalat produkálnak, melyeknek nagy aránya életképtelen. Ügyelni kell arra is, hogy lehetőleg ugyanolyan színű egyedeket párosítsuk. A kardfarkú halak leggyakoribb színvariációi a piros, a sárga és a fekete, ezeknek azonban számos további varáiációja van. 

A kardfarkú halak érdekessége az ivari átalakulás. Az idősebb nőstények, illetve a csak nőstényekből álló csoportokban néhány egyed egy idő elteltével hímmé alakul. A nőstények azután is képesek hímmé alakulni, miután már többször szültek. Egyszer csak eltűnik rajtuk a terhességi folt, testük megnyúlik, a farok alatti úszóik gonopódiummá módosulnak és onnantól kezdve az állat termékeny hímként funkcionál. Az átalakulási folyamat elég hosszú ideig tart. Hímek viszont soha nem alakulnak át nőstényekké. Az ivari kétalakulás a következőképpen jön létre: az újszülött ivadékok még ivarilag kialakulatlanok, vagyis bármelyik ivarrá átalakulhatnak. Bizonyos hatóanyagok stimulálják, hogy a hal valamelyik ivarrá alakuljon át. A leendő nőstények petefészkei olyan hormont választanak ki, amely az egyed egész testét nőstény típusúvá formálja. Még nem teljesen tisztázott, hogy a petefészkek hormontermelése pontosan hogy befolyásolja a hal szervezetében létrejövő változásokat. Bizonyos anyagok, vagy környezeti hatások valószínűleg blokkolják a hormontermelést, így az addig gátolt hím adottságok felszabadulnak, a petefészkek elsorvadnak és herékké változnak.

A hímek territoriálisak. Általában felállítanak maguk közt egy rangsort, egy domináns egyed kiválik, és az összes többi hímet a sarokba zavarja. Ez a fiatal, alacsonyabb rangú hímek számára nagyon stresszes, életük nagy része a domináns hím elől való menekülésből áll, ezért mindig tartsunk jóval több nőstényt. Minél több a nőstény, annál békésebbek egymással a hímek. Mindegyik hímre számoljunk 3-5 nőstényt. 

A szifóknak nagyon sok szín és úszúvariációját tenyésztették ki. Ismert és kedvelt változat a Simpson-szifó, melynek hátúszói rendkívüli mértékben megnyúltak. Nevezik őket delta-, és fátyolos úszós szifóknak is. Az 1961-ben az Egyesült Államokból európai hódítóútjukra indult tenyésztörzsek hímjeinek hátúszója a farokúszókardjának közepéig hajlik hátra, a nőstényeké pedig a farokúszójukon is túlnyúlhat. A Simpson-szifók túltenyésztés és beltenyésztés miatt néha életképtelen utódokat hoznak világra. A heterozigóta egyedek lassabban növekednek a többi egyedhez képest és érzékenyebbek a gondozás hiányosságaira.

Az élénkpiros testű és szemű halak a  bécsi szifók, gyakorlatilag félalbínónak tekinthetők. A bécsi szifók gyakori lakói az állatkereskedéseknek.

1966-ban fedeztek fel egy másik mutációt, mely lírafarkú egyedeket eredményez. Mindkét nem képviselői hosszú kardnyúlványt visel felül és alul a farokúszóján. A farok alatti úszó is hosszú és hegyes, ezért első pillantásra nehéz lehet megkülönböztetni az ivarokat. A nőstény lírafarkú szifók teste teltebb, jelen van rajtuk a terhességi folt, farok alatti úszójuk pedig legyező alakú és általában nem annyira hosszú, mint a hímeknél. A lírafarkú példányok továbbtenyésztése problematikus, mivel a hímek farok alatti úszója inkább dekoráció, mintsem párzószerv. Az ondóvezeték a túlnőtt sugártüske miatt elzáródik, ezért a szervet egy bizonyos fokig csonkolni kell, amjd mikropipettával megtermékenyíteni a nőstényeket. A tenyésztők a gonopódiumot vissza szokták vágni, hogy "normális" méretűre visszaalakulva képes legyen feladatát ellátni. Ismert módszer, hogy mesterségesen termékenyítik meg a lírafarkú nőstényeket. A legegyszerűbb megoldás azonban az, hogy nem lírafarkú hímekkel pároztatjuk a lírafarkú nőstényeket, így a lírafarokért felelős gének továbböröklődnek és az utódokban előbb-utóbb megjeleníthető a különleges farokváltozat. A lírafarkúakat sárkány-szifóknak is szokták nevezni akvarisztikai körökben. 

A berliner szifók testét és úszóit leggyakrabban barnásvörös alapon, szabálytalan fekete foltok tarkítják. Az alapszín lehet sárga, fehér vagy aranyszínű is. A tuxedo szifók alapszíne leginkább zöld, vörös vagy aranysárga. Léteznek tuxedo és berliner színkombinációk is egyszerre. A két variáció közt az a különbség, hogy a berliner szifó testén rendszertelenül pöttyök vannak jelen, míg a tuxedo esetében a fekete szín egy sávra korlátozódik, amely az állat oldalának közepén fut végig. A fekete sáv szélessége változó lehet. A berliner szifók szaporodási aránya elég gyenge, főleg az erősen feketén pigmentáltaké. Ha tenyészteni kívánjuk őket, válasszunk minél kevesebb fekete színt viselő példányokat és csak elszórtan pettyezetteket. 

A szifót gyakran keresztezik véletlenül vagy szándékosan egy rokon fajjal, a Xiphophorus maculatus-szal, vagyis a széleshátú fogasponttyal (platti). Az így létrejövő utódok általában a plattira hasonlítanak jobban, a hímekről hiányziki a kardnyúlvány, ám  testük hosszúkás mint a szifóké. A plattik között nagyon tetszetős és népszerű a wagtail színváltozat, ami azt jelenti, hogy a piros vagy sárga testű hal összes úszója és az orra is fekete. Hamar létrehozták a wagtail színt a szifók között is. 

A fekete szifók viszonylag ritkán kaphatók állatkereskedésekben, ami annak tulajdonítható, hogy a fekete színű hímek szinte mind terméketlenek illetve intersex jellegűek (hím é nőstény között vannak). A nőstények termékenységi aránya is igen rossz. Az utódok között magas a halandóság, sok ivadék elpusztul. A fekete szífókra különösen jellemző az elrákosodás. A testen túlbúrjánzó melanómák, foltok és daganatok jönnek létre, melyek az úszókra is kiterjednek. Ez különösen gyakran jelenik meg a faroknyélen. Az úszók darabjai előbb-utóbb kiszakadnak, lehámlanak és hiányossá válnak. Az ilyen egyedek általában korán elhullanak. A Németországban létrehozott fekete testű, élénk piros orrú és úszójú halakat Alpha szifónak nevezték. Nagyon tetszetős külsejű állat. 

A világossárga-krémes alapon piros faroknyelű, farkú és úszójú példányokat nálunk ananász szifó névvel illetik. Külöföldön ezeket neon vagy szivárvány-szifóknak hívják. Ha az alapszín nem sárgás, hanem inkább szürkés, akkor zöld ananász színű az állat. Az ilyen halakat zöld és ananász keresztezésből szokták kitenyészteni.

Nálunk talán a legritkábban kapható variáció az arany szifó (külföldön marigold néven ismert). Az állat citrom vagy halvány narancssárgás, a farokúszó szélei pirosak, a hímek faroknyúlványának széle fekete.

Léteznek albínó szifók is. Ezek talán a legkényesebb változatok, a vízminőség apró változásaira is betegeskedéssel reagálnak. A fekete szemű fehéres színű halak nem albínók, hanem leucisztikusak, ami egy természetes színmutáció. A Mickey-mouse plattihoz hasonlóan a kékes faroknyelű fehér példányokat white moon névre keresztelték a tenyésztők. 

Különösen Németországban tenyésztenek extra színű és úszóvariációjú szifókat. Kedvelt a koi színű, amit nálunk sokszor Mikulás-szifó néven árusítanak. Az állat tejfehér alapon pirosas színű. A piros szín kiterjedhet kizárólag a test első vagy hátsó részére, így félig piros, félig fehér lesz az állat, de foltos jellegű is lehet (pl. piros-fehér-piros sorrendben). Ha a fehér-piros színeken kívül megjelenik a fekete is, akkor az állatot showa szifónak nevezik, amely gyakorlatilag tricolor koi. A fehéres-krémes alapon fekete pöttyös fehér koit pedig panda szifónak hívják. 

Most pedig lássunk az imént felsorolt színekről és úszóváltozatokról képeket:

Egy nagyon szép színes vad hím

Zöld (vadas) pár

Fekete pigmentációjú zöld nőstény

A boltokban ez a szín a leggyakoribb (vörös fekete pupillával)

Bécsi szifó (a képen lírafarkú)

Ananász

Arany

Wagtail

Delta wagtail

Berliner

Tuxedo

Albínó

Fehér (leucisztikus) - a képen lírafarkú

White moon

Koi

Showa 

Fekete

Alpha

Simpson

Lírafarkú (fátyolos)

Felül kardos - nem elfogadott, véletlen mutáció

 

Források:

Lányi György: Elevenszülő fogaspontyok c. könyve

http://www.xiphophorus-zuchtformen.de/

http://szifo.blogspot.hu/

http://www.akvariummagazin.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=25&Itemid=28

www.diszhal-info.hu

 

 

 

 

 

 

 

 

Vissza a bloghoz