Az állatvilágban az egyik legerősebb ösztön a szaporodási késztetés. Sikeresnek lenni evolúciós szempontból annyit jelent, hogy az egyedek megpróbálnak minél több utódot hátrahagyni, amelyek elég hosszú ideig élnek ahhoz, hogy továbbvigyék szüleik leszármazási vonalát. A hímek és nőstények ennek érdekében igyekeznek mindenféle taktikát és stratégiát bevetni. A nemek igen eltérő módon fejlődtek egymás mellett és a másik „igényei” szerint, mégis nagyban különböznek egymástól, mind külsőben, mind viselkedésben. A nemek közötti kapcsolat egyáltalán nem harmonikus. A külső szemlélő azt hiheti, hogy mindent alárendelnek az együttműködésnek, holott ez a kapcsolat folyamatosan bővelkedik feszültségben és bizalmatlanságban.

Ideális esetben minden egyed (hím és nőstény egyaránt) fajának legkiválóbbjának génjeivel szeretné „összehozni” és vegyíteni a sajátját, hogy a legegészségesebb utódokat hozzák létre. Ez az élet célja az állatvilágban.

Ha a hímek és nőstények közötti interakciókat nézzük, előbb-utóbb a szexualitás fogalmához jutunk. A szexualitás az állatoknál ösztön. Ez azt jelenti, hogy a külső és belső feltételek fennállása esetén az egyed automatikusan a génjeiben kódolt szexuális viselkedést tanúsítja. Sok tudós úgy véli, hogy az ember esetében a szexualitás nem ösztönös, hanem tanult viselkedésforma. Az emberi és állati szexuális viselkedésformák között nagy különbségek vannak. Lássunk néhány érdekességet a különbségekről: a legtöbb állatfajnak nincsenek gondjai a párválasztással és a kapcsolatokkal. A nőstény tüzel, a hím párzik vele és kész. Az ember az egyetlen faj, amelyet zavarba hoz a párzás. Az állatoknál nem létezik a szerelem fogalma, és egymás szépségét sem értékelik (legalábbis emberi értelemben vett szerelem sok tudós szerint nincs az állatvilágban). A hímek ugyanúgy begerjednek a csúnya, háromlábú vagy valamilyen sérüléssel rendelkező nőstényektől, mint a tökéletes külsejűektől. Az ember az egyetlen állatfaj, amelynek nőstényének nincs szemmel látható jele annak, hogy mikor fogamzóképes. Az emberek főleg az örömszerzésért szexelnek, az állatok kizárólag a szaporodásért. Csak az ember nőstényeinek van orgazmusa, melle és feneke. A többi főemlős nőstényének tejmirigyek vannak a mellkasán, és egy hosszú emlőbimbója a kölyök szoptatására. A női mell ezzel szemben főleg zsírszövetből áll, melynek láthatólag semmi célja nincs.

Miért és hogyan alakult ki egyáltalán a szex a Földön? Hiszen a szexuális aktus mechanikai értelemben fáradtságos és nem feltétlenül növeli az egyedszámot. A bimbózás vagy klónozás első pillantásra sokkal hatékonyabb módnak tűnik. A Föld legnagyobb számú állati társadalmai hímek és nőstények nélkül szaporodnak. A korallok vagy medúzák gyorsan képesek szaporodni, tehát nem lehet semmibe venni az ivartalan szaporodást, mint reproduktív stratégiát. A vegetatív szaporodásnak mégis komoly hátrányai vannak. A környezeti változásokra nem képesek gyorsan reagálni, ha egy kipusztul, az összes többi is. Ha betegség üti fel a fejét, nagyobb számban esnek áldozatul, mert egymás genetikai másolatai, az utód nem erősebb a szüleinél, mivel azoknak a pontos másolata.

 A récék tökéletes példák az ivari dimorfizmusra

Az élet 3,5 millió évvel ezelőtt egyetlen sejttel kezdődött. Fennmaradása érdekében idővel két teljesen egyforma sejtre osztódott. Csak akkor változtatott a külsején, amikor szerkezetében mutáció következett be, vagy új tapasztalatok útján valami újat „tanult”. 800 millió évvel ezelőtt a sejt egy véletlen folytán valahogy géneket cserélt más sejtekkel. Így minden túlélési technikát, amit a másik sejt elsajátított, tovább lehetett adni a gyereksejtnek, hogy a szülőknél erősebb és ellenállóbb legyen. A szex „feltalálása”, vagyis a gének cseréje más sejtekkel elképesztő módon felgyorsította a sejtek fejlődését. 600 millió évvel ezelőtt feltűntek a csontvázas és páncélos állatok, majd 300 millió évvel ezelőtt már az első hal is megpróbált levegőt venni, kivonszolta magát a szárazföldre. Mindennek a géncsere volt az elindítója. A szex eredeti célja tehát az volt, hogy valaki mással géneket cseréljünk azért, hogy erősebb géneket adhassunk át az utódoknak és biztosítsuk genetikai anyagunk fennmaradását.

A szex által teremtett lehetőségek a hímek és nőstények esetében különböznek. Ez az aszimmetria az ivarsejtek különbségeiben rejlik. A spermium apró sejt, amelyet olcsó előállítani és óriási számban áll rendelkezésre (p. egy felnőtt férfi naponta százmilliót termel). A hímek végtelen számú utódot hozhatnak létre, ha válogatás nélkül párosodnak minden eléjük kerülő nősténnyel. A női szaporítósejtek, melyeket az adott fajtól függően nevezhetünk petesejtnek, petéknek, tojásnak vagy ikrának, viszonylag nagyméretű, előállításuk drága és sokkal kisebb számban termelődnek. A nőstények hatalmas reprodukciós költséget viselnek nagy méretű petéik és tojásaik létrehozásakor, vagy azzal, hogy vemhességük hosszúra nyúlik. Az udvarlásba és párzásba a hímek fektetnek nagyobb energiát, viszont az utódok kihordásába és felnevelésébe a nőstények. Mivel a petesejtek száma korlátozott, a nőstényeknek akkor sem lehet több utódjuk, ha további partnerekkel létesítenek szexuális kapcsolatot. A nőstényeknek tehát mérlegelniük kell, hogy ki legyen az utódaik apja, ezért alaposan felmérik a leendő partnerek erőforrásait.

Agriope appensa pók-pár (a nagyobb a nőstény)

A nőstények minden fajnál azokat a hímeket tartják vonzónak, melyek erőforrásokat tudnak nyújtani nekik és születendő ivadékaiknak. A nőstény számára nem csak az a fontos, hogy a hímnek legyenek ilyen erőforrásai, hanem hogy hajlandó legyen azt megosztani másokkal. 2009-ben egy megfigyelés arra az eredményre jutott, hogy a csimpánzoknál létezik a "szexért húst" cserekereskedelem. Megfigyelték a vadászó csimpánz hímeket és számon tartották, hányszor párzanak. Azok a hímek, melyek megosztották a húst a nem tüzelő nőstényekkel, kétszer többször párzottak. A hím számára a megtermékenyítés volt a cél, a nőstények pedig több táplálékhoz jutottak, tehát mindkét nemnek megérte így viselkedni. Ez az embereknél is ugyanígy működik. A párválasztási preferenciákkal foglalkozó összes felmérés azt mutatja, hogy a nők következetesen magasra értékelik a férfi státuszát, hatalmát, tekintélyét, pozícióját, és anyagi kilátásait, vagyis az erőforrásait, míg a férfiak mindezeknek csekély jelentőséget tulajdonítottak. A hosszú távú emberi kapcsolatokban a nők erőforrásokat, a férfiak pedig szolgáltatásokat várnak el a másik nemtől.

Evolúciós érdekellentét áll fenn egy fajon belül az azonos nemű egyedek között a szaporodási lehetőségekért. Egyes állatok esetében a hímek kis százaléka végzi a párosodások döntő hányadát. Az, hogy egy egyed párosodási lehetőséghez jut-e, befolyásolja a dominanciahierarchiában elfoglalt helye, mely gyakran más hímekkel folytatott harc eredménye.

Az alsóbbrendű gerincesek (halak, kétéltűek, hüllők) között kevésbé látványos a nemi szelekció, mivel a madarakhoz és emlősökhöz képest sokkal fejletlenebb az ivadékgondozásuk. Ezeknek az állatcsoportoknak a nőstényei nagyszámú ikrát vagy tojást raknak le, melyeket ezután gyakorlatilag a természetre bíznak: ily módon az utódaiknak csak nagyon kis része éri meg az ivarérett kort, ezért számukra nem éri meg az udvarlásba túl nagy energiát fektetni.

A halaknál inkább az ún. interszexuális szelekció érvényesül: a két nem képviselői egymás testét figyelik (annak méretét, alakját, színét) és abból próbálják megállapítani egymás rátermettségét.

A kétéltűek közül a béka hímjei hangjelekkel hívják a nőstényeket. Azok a hímek a legsikeresebbek, melyeknek hangja a legmesszebbre hallatszik. Itt viszont nagyobb az esély, hogy a hím ragadozók áldozatául esik, ezért vannak néma fajok is.

A hüllőknél előfordul intra-, és interszexuális szelekció: vagyis a hímek megküzdenek egymással vagy különféle módokon udvarolnak a nőstényeknek.

Nőstényekért vetélkedő szarvasbikák

A hímek megpróbálják minél jobban magukra vonni a nőstények figyelmét. A pávakakas például azért fejlesztett ki magának káprázatos legyezőtollakat, mert a tojók jobban kedvelték azokat a hímeket, amelyeknek gyönyörűen tündökölt a tolla és elutasították a színtelen kakasokat. A színtelenek az evolúció rostáján kihullottak, nem voltak képesek szaporodni, kihaltak, így a nagy és szép farktollú hímek maradtak fenn és adták tovább génjeiket. Mindennek azonban ára van: a páva faroktolla tekintélyes súlyú, ezért viselője nehézkesen tud felszállni, vagyis fokozottan ki van téve a ragadozók támadásának. Egyes tigrisek Indiában ezt meg is tanulták és rögtön a nagy legyezőjű kakasokat veszik célba. A nőstények számára azonban fontos információval szolgál az, ha egy szép tollú hím sokáig életben marad, vagyis valószínűleg rátermett és "jó parti" a tojó számára.

A nőstények elkápráztatásának és a rivális hímek legyőzésének érdekében a hímek először a külsejükkel próbálták erejüket és rátermettségüket fitogtatni. Ez odáig vezetett, hogy a nemi szelekció következtében sok állatfajnál teljesen eltérőek lettek a hímek és a nőstények méretben, színben, testfelépítésben. Ezt nevezzük ivari dimorfizmusnak, vagy nemi kétalakúságnak. Tipikus példa erre a szarvasbogár, melynek hímje nagyobb és „szarvakat” visel, az elefántfóka, ahol a hím jóval nagyobb a nősténynél, egyes majmok (a hímek színesebbek, pl. a mandrill esetében), halak (a Malawi-tavi sügéreknél sok fajnál eltérő színűek az ivarok, illetve a hím halak néha speciális függelékeket, úszókat viselnek), de a legjobb példák a színpompás tollakkal rendelkező hím madarak. A nemespapagáj ivarai annyira eltérnek egymástól, hogy sokáig külön fajnak tekintették a két nemet. A hím ugyanis zöld, a nőstény piros-kék színű.

A legcsodálatosabb szarvak és agancsok a patás emlősök, kosok, őzek és szarvasok fejét díszítik. A szarvasok és őzek esetében csak a hímek viselnek agancsot (kivéve a rénszarvast), míg az antilopoknál a nőstények is. A bikák fejdíszei küzdőfegyverek, melyekkel megvívnak a vetélytársakkal a terriróriumért és a párzás jogáért. Az ép, nagyméretű agancsok és szarvak a nőstények szemében is nagyon vonzóak, viselőjének egészségére és fittségére utal.  A ragadozó madaraknál, sasoknál, sólymoknál, néhány hüllőnél és egyes ízeltlábúaknál, például a pókoknál a méretek fordítva vannak, ugyanis náluk a nőstény a nagyobb és erősebb. A fajok többségénél azonban a hím felé billen el ez a mutató.

Nemespapagáj pár

A hímek nagyobb testméretét többek között a legerősebb férfihormon, a herék által termelt tesztoszteron okozza. Az ember esetében például a férfiak vérében tízszer vagy akár húszszor több a tesztoszteron, mint egy nőében. A tesztoszteron a felelős a férfiak erős szexuális vágyáért, a nagyobb testméretért, a fejlettebb izomzatért, a mélyebb hangért, a fokozott szőrösödésért, az agresszióért és lényegében minden olyan nemi jellegért, ami egy férfit férfivá tesz. Ez az állatoknál is így van. Az elefántbika tesztoszteronszintje a szaporodási időszakban hatvanszor magasabb, mint általában. Nem csoda, hogy dühkitörései vannak, minden mozgó élőlényre rátámad, beleértve más fajokat, orrszarvúakat, zsiráfokat is. Ezt az állapotot „mast állapotnak” (ejtsd: mászt) hívják és szemmel látható jelei vannak: az elefántbika pofamirigyei megduzzadnak és szagos váladék csorog belőlük, folyamatosan csöpög a vizelete, és rendkívül agresszíven viselkedik. Ez az állapot nagyon veszélyessé teszi őket, ezért amikor egy fogságban élő bikánál elkezdődik ez a hormonális tombolás, az állatot elkülönítik, elzárják, a gondozók sem mennek be hozzá, az agyarai végét pedig tompára vágják, hogy kevesebb sérülést tudjon velük okozni. Indiában és a Távol-Keleten, ahol még ma is használnak munkára elefántokat, nem szívesen használnak hímnemű elefántokat, mert a mast állapot váratlanul is rájöhet az állatokra, például egy parádén, vagy fellépésen, ami emberéletekbe is kerülhet.

Az elefántbikák rendkívül agresszívak a szaporodási időszakban

A nőstények szemszögéből az olyan fészekaljak, almok és petetömegek létrehozása pazarlásnak tűnik, melyeknek feléből hím utódok alakulnak ki, mivel a többségük soha nem fog szaporodni. Jó példa erre a gímszarvas, mivel minden tíz bika közül egyetlen egytől származik csak utód. A nemek küzdelmében értékes fegyver, ha az utódok ivara meghatározható. Sok élőlény képes megváltoztatni utódjának esélyét akár abba az irányba, hogy fiú, akár abba az irányba, hogy lány legyen. A nemeket olyan egyszerű dolog is befolyásolhatja, mint a hőmérséklet (például egyes hüllők kelési hőmérséklete). A nemek aránya egyetlen fészken belül is változhat és elmozdulhat az egyik ivar arányába. A hímek és nőstények reproduktív értéke nem mindig azonos a szülők számára és néha az anya számára kifizetődő, ha utódai arányát az egyik nem irányába tolja el. Az egyik legjobb példa erre a fügedarázs. Az anya petéit a gyümölcs központi üregébe injektálja és mint a méheknél, csak néhányat termékenyít meg közülük, hogy azokból nőstények fejlődjenek, a többiből viszont hímek. Mikor a kis darazsak előbújnak, az utódok vérfertőző módon párosodnak a fügében, de előtte a fivérek megküzdenek egymással  nővéreik megtermékenyítési jogáért. Azután valamennyien eltávoznak egy, a gyümölcs csúcsán lévő parányi póruson keresztül, magukkal hordozva a füge pollenjét. Az alapító anya képes gyermekei nemét befolyásolni aszerint, hogy másik fügedarazsak már lerakták petéiket az adott fügébe vagy nem. Ha a füge nem tartalmaz más nősténytől származó petéket, akkor sok fiú létrehozása pazarlás lenne, mivel néhány is elég ahhoz, hogy az összes nőstényt megtermékenyítsék. Ilyen körülmények között az anya minden tíz lányára egy fiú jut. Ha viszont a füge már tartalmaz petéket, a nőstény sok terméketlen petét rak, melyekből több hím kel ki, melyek majd versenyre kelhetnek más anyák fiaival a szaporodásért.

A madaraknál és az emlősöknél az ivar genetikai meghatározottságú. A „hímség” egyetlen génre vezethető vissza, amely egy speciális kromoszómán, az Y kromoszómán van, amely az apa spermiumainak felébe jut be és így 50:50 százalékos arányt eredményez. Egyes állatok mégis képesek egy ismeretlen mechanizmussal utódaik nemi arányát befolyásolni. Az afrikai foltos hiénák matriarchális nőtársadalomban élnek. A nőstények sokkal nagyobbak és agresszívabbak a hímeknél, ami a magzati korban kapott túlzott mennyiségű tesztoszteronnak köszönhető. A nőstény hiéna rendkívül fura állat, mivel hímszerű külső jegyekkel rendelkezik. Csiklója hímtagszerűen megnyúlt, merevedésre is képes, sőt álheréje is van. Ezek a szokatlan anatómiai jegyek a dominancia kimutatásában is szerepet játszanak, azonban megnehezítik a nőstények életét. A hiénák számára maga a nemi aktus is nehézkes a nőstény anatómiája miatt. A szűk és hosszú szülőcsatorna miatt sok nőstény belepusztul a szülésbe, illetve nemi szervük az első szülés alkalmával általában beszakad. A hiénák már kölyökkorban rendkívül erőszakosak egymással a sok tesztoszteron miatt. Általában két kicsi jön a világra, de az egyik rendszerint pár hetes korában megöli a gyengébbet (általában a nőstény a hím testvért). A hiénáknál a nőstény utódok a kívánatosabbak. A hímek a falka perifériáján foglalnak helyet, semmi beleszólásuk nincs a nőstények életébe. A nőstények kedvükre bántalmazhatják a hímeket és ők döntik el, mikor és melyik hímekkel hajlandók párosodni. Ha aszály, vagy betegség nehezíti a klánban a fiatalok felnevelését, a domináns nőstény inkább hímeket hoz világra. A nőstény utódok nem lennének hasznosak egy olyan időszakban, amikor a klánnak összébb kell húzódnia, mivel a nőstények jobban ragaszkodnak anyjukhoz, több szájat kell etetni. A fiatal hímek viszont elhagyják családjukat, tehát a forrásokért folytatott küzdelemből előbb-utóbb kiesnek a csapatban.

Nőstény foltos hiéna szaporítószervei

A hímek arra törekednek, hogy elsőként párosodjanak egy nősténnyel, illetve megakadályozzák, hogy a nőstényhez más hímek is hozzáférjenek. Az apaságért az állatvilágban kemény küzdelem folyik. Néhány állatba genetikailag beleivódott, hogy szexuálisan alig érett nőstényekkel párosodjanak. Ilyen a Helicodae csoportba tartozó egyik lepkefaj, ahol a hím szexuális kapcsolatot létesít egy báb állapotban lévő nősténnyel. Egy másik rovar, a gyümölcslégy pedig kémiai anyagokkal éri el, hogy a nőstény más hímmel ne tudjon párosodni. A hím ugyanis szó szerint megmérgezi párját, miután párzott vele, így a peterakás után a nőstény elpusztul.

Amikor bekövetkezett a párzás és a megtermékenyítés, a szülők nem egyenlő mértékben osztoznak az új egyed felnevelésébe tett energián. Egyes hímek csak megtermékenyítik a nőstényeket és soha nem is fognak találkozni utódaikkal, míg mások (pl. a madarak) egy életre választanak párt és kitartanak egymás mellett. Genetiailag a hímeket nem 100% monogámiára programozták egyik fajnál sem (az embert is beleértve)! Minden fajnál a hímek a mennyiségre mennek, tehát könnyen elcsábulnak egy új nőstény láttán. Vizsgálatok során kimutatták, hogy a hímek szeretik a változatosságot és újdonságokat. A kakas ugyanazzal a tyúkkal egy nap ötnél többször nem tud párzani. A bikának hét egymást követő párzás után huny ki az érdeklődése ugyanazon tehén iránt, viszont ismét fellángol a vágya, amint egy új nőstény jelenik meg a színen. A kos ötnél többször nem hágja meg ugyanazt a jerkét, viszont hihetetlen lelkesedéssel veti magát minden új jerkére. A természet így biztosítja, hogy a hím "magja" minél több nőstényt termékenyítsen meg és így biztosítva legyen a faj fennmaradása. Ám a nőstények sem jobbak a hímeknél. Madarak DNS-vizsgálata bebizonyította, hogy egyetlen fészekalj fiókái más-más szülőktől származnak. A fecske fiókáinak vizsgálata azt igazolja, hogy a fészkek felében találtak több hím által megtermékenyített tojásokat. Az ausztráliai azúr létrafarkú madár minden egyes fészkének elemzése buja promiszkuitásról tanúskodik. Mindkét nemnek megvannak a maga nagyon is szem előtt tartott szempontjai és mindkét partner megpróbálja ezt az összehangoltnak és bizalmasnak tűnő kapcsolatot saját érdekeiben kihasználni.

Láthatjuk, hogy az állatvilágban a szexualitás az egyik legkreatívabb erő. Nemcsak fenntartja az élet kémiai folyamatait, hanem biztosítja az egyedi változatosságot, amely az evolúció motorja.  A szexuális reprodukció megjelenésével az evolúció elképesztő iramban felgyorsult. Néhány százmillió éven belül az állatok és növények minden fontosabb típusa létrejött, meghódította a földet, vizet és levegőt. A szex az élet minden területére kihat az embereknél is. A férfi és nő közötti szenvedély, frusztráció, harag inspirálta a művészet remekműveit. Gondoljunk csak a zenére, a lélekkek teli költészetre és irodalomra. Ruháink szabása, családi életünk szervezettsége és szociális tevékenységeink többsége hűen tükrözi azt a tényt, hogy egy nagyon is szexuális faj vagyunk. 

Források:

John Sparks: A nemek harca az állatvilágban

Allen & Barbara Pease: A férfinak szex kell, a nőnek szerelem

Matt Ridley: A sötét bábok királynője - A szex és az emberi természet evolúciója

www.wikipedia.org