Bizonyos állatok, hogy elkerüljék a ragadozók torkát, maguknál veszedelmesebb fajok viselkedését és figyelmeztető színeit utánozzák. Vannak állatok, melyek a külsejükben hasonulnak a környezetükhöz, mások pedig sérültnek vagy holtnak tettetik magukat. Ezt nevezzük mimikrinek, ami az álcázás és a ragadozókkal szembeni védekezés egy formája.  

A mimikri egyes állatoknál jelentősen nagyobb túlélési esélyt kínál. A támadók megtévesztésére több leehtőség kínálkozik. Ilyen például az álcázás: ilyenkor az állat beleolvad a környezetbe, így nem fedezik fel.  Egy másik módszer, hogy az utánzó állat olyan állat külseéjt ölti magára, melyről a támdó tudja, hogy számára ehetetlen vagy ártalmas. Sok tekintetbeb a legsikeresebb utánzók a veszélyes fajokhoz való hasonlóságuk miatt védettséget élvező állatok. Nem kell másként viselkedniük, sem egy adott környezetben tartózkodniuk ahhoz, hogy mimikrijük hiteles marad.

A rovarok tökéletes például szolgálnak a mimikrire. A darázslepke úgy néz ki, mint a lódarázs, a dongószender pedig, mint a dongó és egyes bogarak rajzolata is a darázséra hasonlít. Egy másik jó stratégia, ha az állat felveszi egy élvezhetetlen faj kinézetét, mert azt az ellenségei felismerik és elkerülik. Egy fecskefarkú lepke-faj nősténye mérges lepkét utánoz, de meglepő módon a hím nem teszi ezt, és így nem élvez védelmet. A mimikri ezen formáját madarak és hüllők is alkalmazzák. A kormos légykapó dongóhoz hasonlít, egy afrikai légykapó pedig olyan rigót utánoz, amely - mivel hangyákat fogyaszt - hangyasav-ízű. 

A király-és korallsiklók felveszik mérges korallkígyók vörös-fekete-sárga sávos mintázatát. A mimikri ezen fajtája valószínűleg nem szándékosan alakult ki. Az evolúció során olyan fajok jöttek létre, amelyek hasonlítanak eyes veszélyes állatfajpkra. Ezáltal váltak védetté és továbbra is megtartották színes mintázataikat. A korallkígyók marása halálos, míg a korallsiklóké és álkorallkígyóké ártalmatlan, illetve csupán fájdalmat és levertséget okoz. Egyes tudósok véleménye szerint a halálos mérgű korallkígyók utánozzák az ártalmatlan fajok színeit, és nem pedig fordítva. Ezt azzal magyarázzák, hogy a támadó, például egy ragadozó madár, ha már egyszer megmarta egy álkorallkígyó, a jövőben elkerüli az ilyen színű kígyókat. Az utánzás fordítva nemigen alakulhatott ki, mivel a valódi korallkígyó vagy megöli támadóját, vagy ő maga pusztul el, tehát az esetből senki nem tanul semmit Közép-Amerikában a fajok elterjedési területe átfedi egymást, de sok olyan vidék van, ahol csak egy faj él. Elképzelhető, hogy itt ezeket az állatokat inkább ijesztő és feltűnő színük védi meg, mint bármilyen mimikri. 

                                                                                    Álkorallkígyó

Ha ellenség tör rájuk, egyes állatok mindent megkísérelnek, hogy támadójukat meggyőzzék veszélyességükről. A szender-hernyók (Sphingidae) úgy csavarodnak, akár egy kígyó. Két nagy, szemhez hasonló rajzolat teszi tökéletessé a megtévesztést. Van olyan állat, amely még tovább megy és holtnak tetteti magát. Az észak-amerikai oposszum a hátára fordul és nyitott szájjal, üveges tekintettel mozdulatlanul fekszik. Ez elriasztja azt a támadót, amely eleven zsákmányt akar elejteni.

Az egyik púposszövő lepke tompa színű hernyója, ha élettelennek tetteti magát, hasonlít a faforgácsra. 

Nem mérges siklók képesek ellenségeiket elűzni úgy, hogy mérges siklók viselkedését utánozzák. Némelyik amerikai siklóféle még a fejét is felemeli, mintha le akarna csapni, miközben farkával a csörgőkígyóra jellemző csörgést utánozza.

Az avar alatt táplálélkot kereső termesz-dolgozók úgy sziszegnek, mint a kígyók, ha egy állatot hallanak a közelben. Ez többnyire elég ahhoz, hogy elriasszák az ellenséget.

A nagy pele a darázslepke fenyegető zümmögését utánozza, hogy menekülésre késztesse támadóját, ha az sötét kotorékában rátör. 

Az egyik küllőszövő pókfaj (Orbitelaridae) két olyan csomót alakít ki szövőszálakból a hálóján, amelyek úgy néznek ki, mint a pók maga. A támadó madár az álpókra csap le.

Egyes ártalmatlan lepkefajok az ehetetlen danaiszlepkét utánozzák. A mimikri ezen formáját Henry Walter Bates angol természettudós fedezte fel. Elsőként ő figyelte meg az utánzásnak ezt a formáját és arra a következtetésre jutott, hogy az ártalmatlan állatfaj képes megvédeni magát azzal, hogy mérges vagy rosszízű fajnak tetteti magát. Nemcsak az utánzó lepkének válik előnyére a danaiszhoz való hasonulás. A danaisz-popuációkon belül is léteznek mérges és nem-mérges egyedek. A danaisz hernyóállapotban a krépinfélékből (pl. selyemkóró és méreggyilok nevű növények) táplálkozik, melyek között mérgezőek és nem-mérgezőek is vannak. Ha egy madár olyan lepkét fogyaszt, mely hernyókorában mérgező növényt fogyasztott, akkor rosszul lesz és attól fogva kerül minden azonos mintázatú lepkét. A nem-mérges danaiszlepkék mérges rokonaik tökéletes másai.

                                                Danaiszlepke és ártalmatlan utánzója, a lonclepke (álkirály-lepke)

Léteznek a madarak számára teljesen élvezhető zengőlegyek, amelyek úgy néznek ki, mint a darazsak. Bár nincs fullánkjuk, ellenségeik szúró rovaroknak nézik és messze elkerülik őket. Ez a Bates-féle mimikrire példa. Nem tudnak azonban minden madarat becsapni. A szürke légykapó például megeszi a zengőlegyet, méghozzá úgy, hogy nem távolítja el a fullánkját, ahogyan azt egy darázzsal tenné. A darazsak a mimikri másik formájából húznak hasznot. A darázsfélék egyes nemeinek, például a kaparódarazsaknak (Sphegidae) ugyanolyan fekete-sárga színű a rajzolata, mint a jakablepke hernyójának. Ezek is élvezik annak az előnyét, hogy nem ehetők. Az a madár, amelyik megtanulta, hogy a jakablepke rosszízű hernyóját kerülni kell, nem nyúl egyetlen darázshoz sem. Az utánzás ezen formáját, amelynél különböző, azonban egyaránt élvezhetetlen fajok veszik fel ugyanazt a külsőt, Müller-féle mimikrinek nevezzük.

                                                                              Zengőlégy és darázs

          Példa a Müller-féle mimikrire: Heliconius pillangók ehetetlen, és az alsó sorban ártalmatlan fajai

Vannak állatok, melyek nem csupán hasonlítanak egy veszélyes fajhoz, annak  viselkedését is mímelik. A darázscincérek például nemcsak a darazsak figyelmeztető színeit viselik magukon, hanem azok jellegzetes nyugtalan mozgását imitálva ide-oda repdesnek a levelek között. Sok éjjelilepke utánozza a darazsak színét, sőt némelyik még zümmögni is tud repülés közben.

Egy dél-amerikai tücsökfaj egy bizonyos darázsfajnak mind a tojócsövét, mind jól látható színezetét utánozza. Mozgás közben csak öt lábát használja, a hatodikat potroha mögé nyújtja, mintegy tojócső látszatát keltve. 

Szélhámosok mindenhol akadnak, még az óceánok mélyén is. A veszélytelen bőröndhalak ugyanolyan csíkozású külsőt alakítottak ki, mint amilyet a gyilkos mérgű szarvashalak. Külsejükben csupán háti úszójuk különbözik. A szarvashal tömpe uszonya inkább hátul helyezkedik el, míg a bőröndhal áttetsző úszója a gerince mentén fut végig. A bőröndhal nem rendelkezik a tetraodotoxin nevű idegméreggel, amely a szarvashalat mind állat, mind ember számára halálossá teszi. Mivel a ragadozók ezt nem tudják, inkább elkerülik a bőrönhalakat is. A bőröndhalak mimikrije azonban csak addig hatásos, amíg kevesebben vannak, mint a szarvashalak. Ha egy ragadozó már túl sok nem mérgező utánzattal találkozik, többé aligha lehet becsapni. 

 

Források: Reader's Digest válogatás - A természet megfejtett titkai 

 

 

Vissza a bloghoz