A méhektől kezdve a hosszúszárnyú bálnákig sok állat képes arra, hogy rátaláljon egy adott helyről a másikra vezető útra. A navigáció eszközei sokfélék lehetnek, az ultrahangtól kezdve egészen a kémiai anyagokig. Ahhoz, hogy egy állat rátaláljon a helyes irányra, először is tudnia kell, ő maga hol helyezkedik el a térben. Különleges érzékszerveivel felméri a nehézségi erőt és az agyba továbbított információ alapján, a megfelelő izmokat működésbe hozva megváltoztatja a helyét. 

Sok állat kizárólag a terepből kiemelkedő tájékozódási pontok alapján talál rá a helyes útra. A madarak például vonulásuk során folyók és tengerpartok mentén elhelyezkedő, ismerős tereptárgyak alapján igazodnak el. Az emlősök és a rovarok rövid útjaik során a táj jellegzetes jegyei alapján tájékozódnak. Más állatok a nap állásához igazodnak, ami annl is nehezebb feladat, mivel a nap állandóan vándorol az égen. A madarak, a méhek, a magányos darázsfajok, a hangyák és egyes lepkék (pl. a 3000 km-es utat berepülő danaiszlepke) össze tudják vetni a nap állását belső órájukkal és így rátalálnak a helyes irányra. 

Ezek az állatok borult idő esetén is képesek tájékozódni a polarizált fény iránya alapján. A nap minden irányba sugározza a fényét, de az atmoszférába belépő sugarak fénytörést szenvednek. Az emberi szem nem képes arra, hogy a polarizált fényt használja tájékozódási alapul. A madarak, a békák és varangyok a csillagok állása alapján is tudnak tájékozódni. Az ember is képes a Sarkcsillag vagy a Dél keresztje alapján megmondani, merre van észak és merre van dél. 

A dolgozó méhek táplálékkeresés közben nektárra találnak, hazafele menet a nap állása, illetve a polarizált fény iránya alapján tájékozódnak. Méhtársaikkal nemcsak azt tudják közölni, milyen messze van a táplálékforrás, de annak a naphoz viszonyított irányát is megadják. A "körtánccal" a méh azt közli a többiekkel, hogy a kaptártól mért maximum 100 méteres körzeten belül táplálék található. Maga a tánc nem árulja el a táplálék helyét, a társaknak a táncoló szaga alapján kell rátalálniuk a nektárra. A "riasztó tánc" során a méh nyolcas alakot ír le. Amikor az állat a nyolcast két félgömbre osztó egyenes szakaszhoz ér, riszálni kezd a potrohával. A méh a lép függőleges síkján táncol. Az a szög, amit a riszáló tánc egyenes szakasza a függőlegessel bezár, megfelel annak a szögnek, amit kinn, a vízszintes terepen a nap zár be a táplálékforrás helyével. Ebbe az irányba kell repülniük a kaptárt elhagyó méheknek. A táplálékforrás távolságát a táncoló méh a riszálás hevességével jelzi. Minél lelkesebben rezegteti potrohát, annál közelebb van a táplálék. 

A Föld északi és déli pólusa között láthatatlan mágneses erővonalak húzódnak, melyek létezését egyszerű iránytűvel is bizonyíthatjuk és úgy tűnik, egyes állatok is tudják hasznosítani ezeket az erővonalakat. Feltételezések szerint bizonyos cetfajok is ezek alapján tájékozódnak. Ez magyarázatul szolgálhat arra, hogy időnként miért vetődnek partra egy-egy "útjukban álló" földdarabnak ütközve. Az állatvilágban leginkább a madarak húznak hasznot a mágneses erővonalak érzékeléséből. Amikor éjszaka sűrű felhőréteg takarja el a csillagokat és sem a táj földrajzi jegyei nem láthatóak, sem fény nem jelzi az utat, a madarak akkor is rátalálnak a helyes irányra. A császárpingvin-párok elválnak egymástól és nagy távolságokat tesznek meg a hófedte tájon anélkül, hogy eközben szemmel látható tájékozódási pontok kerülnének az útjukba, majd újra ugyanott találkoznak. Ha azonban egy mesterséges mágneses mezőt létesítenek a madarak körül, az állatok összezavarodnak. A legtöbbet vizsgált állat a postagalamb, amely nagy távolságokból hazatalál. Ha az a hipotézisünk, hogy a madarak tájékozódási alapjául a föld mágneses mezeje szolgál, ahhoz a hazatérő állatok szervezetében vasat kellene találnunk. A kutatók valóban megtalálták a galambok és méhek agyában a vas egyik ásványát, a magnetitet.

A denevérek magas frekvenciájú hangokat bocsátanak ki, amelyek visszaverődnek a tárgyakról és ezt a visszhangot érzékeli az állat a hallószervével. Ennek a pontos lokációs rendszernek köszönhetően a denevérek a legsötétebb barlangban is jól tájékozdnak, kkerülik az akadályokat és elkapják a repülő rovarokat. Egyes lepkék pedig képesek "zavarni az adást", saját frekvenciájukkal megpróbálják összezavarni a támadókat. Hosszú évekig azt hitték, hogy a denevérek rendkívül jó látása teszi lehetővé azt a mutatványt, hogy teljes sötétségben is tudjanak repülni és vadászni. A XVIII. század végén Lazzarro Spallanzani olasz tudós felfedezte, hogy a denevérek az elsötétített szobában, ahol a baglyok csődöt mondtak, még tudtak repülni. Spallanzani azt is megfigyelte, hogy a megvakított denevérek még mindig tudnak repülni, viszont ha bedugta a fülüket, a földre estek. A denevérek hang segítségével történő navigációjának gondolata nem merült fel mindaddig, míg Hiram Maxim, a géppuska feltalálója, a Titanic 1912-ben történt elsüllyedése után elkezdett foglalkozni a szonár-rendszerekkel (a hanghullámok felhasználása a navigációnál és a víz alatti irányzásnál). Maxim úgy vélte, hogy a denevérek is szonár-rendszert alkalmaznak, de tévesen azt feltételezte, hogy szárnycsapásaikkal alacsony frekvenciájú hangokat keltenek. Csak amikor G.W. Pierce kifejlesztette a magas frekvenciájú hangdetektort, vált nyilvánvalóvá a denevér-szonár igazi természete. Ma már tudjuk, hogy „hangképekben” látják a világot. A magas frekvenciájú hangok több előnnyel járnak számukra. Elsősorban: a magas frekvenciájú hangok kisebb hullámhosszuk miatt jobb szelektivitást eredményeznek, é így alkalmasabbak a kis rovarok érzékelésére, melyekkel a legtöbb denevér táplálkozik. Az alacsony frekvenciájú hangok szinte kikerülik a kis tárgyakat és emiatt nem keltenek visszhangot. A magas frekvenciájú hangok viszont olyan visszhangokat juttatnak el a denevérekhez, melyek tisztán elütnek a háttérzajoktól (utóbbiak többnyire alacsony frekvenciájúak). A denevér olyan hangokkal, amelyek magasabb fekvésűek más állatok hangjainál, hatékonyan „láthat” anélkül, hogy „látszana”. Így észrevétlenül vadászhat.

Ha a denevér különböző frekvenciájú hangokat ad ki, felismerheti a visszhangok sorrendjét, mivel minden frekvencia eltérő. Így részletesebb „képet” tud alkotni a környezetéről és megfigyelheti a változásokat, például egy rovar röptét. Mivel a legnagyobb nehézséget a visszhangok szelektálása, különválasztása jelenti, a különböző fajok és egyedek hangja eltérő. Azzal pedig, hogy a hangokat igen rövidre fogja, a denevér elkerüli, hogy egyszerre „adjon” és „vegyen”. A denevér képes a hangok hangerejét és hangszínét a térhez igazítani, amelyen átrepül. Egy fa közelében például inkább halkabb hangot ad, nehogy a „visszhang-zavar” tévessze meg. Repülés közben egyszerűbb hangadással él, vadászatnál viszont komplex hangadást alkalmaz. A denevérek füle különösen érzékeny mind a saját hangkeltés irányára, mind pedig a visszhang hangminőségére. A fülcimpák hatékony hangtölcsérek, melyek egyes fajoknál meglehetősen nagyra nőttek. A denevérek képesek a fülüket mozgatni, hogy a hangjeleket pontosan betájolhassák. A hanghullámokat mindkét fül veszi, majd az állat agya analizál és kombinál (éppúgy, mint ahogy a mi két szemünk háromdimenziós képpé fűzi össze a látottakat). Ezzel a kombinált hangképpel tudja betájolni a denevér a zsákmányát. 

A denevérekéhez hasonló echolokációs rendszert fejlesztettek ki a fogascetek is. A delfinek és bálnák azért is bocsátanak ki hangokat, hogy a partnerkeresés során megértessék magukat, illetve hogy összetartsák a csapatot. Az óriás kékbálnát 850 km távolságból is lehet hallani. A hosszúszárnyú bálna, amely minden évben több száz km-t tesz meg, hosszú éneket ad elő, amelyet fajtársai nagy távolságból is érzékelnek. 

Mindmáig rejtély övezi azokat a tényezőket, amelyek az édesvízi ívóhelyek és az Atlanti-óceán között vándorló lazacokat vezérlik. Feltételezések szerint az optikai ingerek és szerepet játszhatnak. A lazacok azonban arra is képesek, hogy a folyó kámiai összetétele alapján ismerjenek rá születési helyükre. A vegyi anyagok érzékelése fontos szerepet játszik az európai angolnák hosszú vándorlása során is, amikor az állatok az Atlanti-óceánt átszelve jutnak ívóhelyükre. A folyami angolnák évről évre útra kelnek a csaknem 5000 km-es távolságban, a Golf-áramlattal kapcsolatban álló Sargasso-tengerig, hogy ott szaporodjanak. A hosszú úton valószínűleg többféle tájékozódási módot is alkalmaznak. Az óceánban nincsenek szemmel látható tájékozódási pontok, ezért az angolnák, úgy tűnik, a víz alig észlelhető elektromos áramlatait követik. Ezenkívül érzékelik a Föld mágneses terét is.

A levesteknősök minden évben útra kelnek Brazília partjairól a tojásrakás helyszínére, Ascension szigetére, melyet valószínűleg olfaktorikus ingerek (szaglás) alapján találnak meg. 

Némely lepke nősténye olyan kémiai üzeneteket, feromonokat bocsát ki, melyek nagy távolságokból is odacsalogatják a hímeket. A kínai pávaszem hímje hatalmas, legyezőszerű csápjaival 11 km-es távolságból is észleli a nőstény illatát. 

 

 

Források: Reader's Digest válogatás - A természet megfejtett titkai

Vissza a bloghoz