Egyes madarak nem sajátították el a repülés művészetét, mert olyan szigeteken éltek, ahol nem voltak ragadozók. Másoknak úgy módosult a szárnyuk, hogy alkalmassá vált a víz alatti evezésre. A futómadarak hosszú lábat növesztettek, hogy elmenekülhessenek ellenségeik elől. 

A körülbelül 50 röpképtelen madárfaj olyan távoli ősöktől származik, amelyek még tudtak repülni. E képességnek azonban megvannak az árnyoldalai is: a levegőbe emelkedni csak meghatározott testtömeg és méret alatt lehetséges, ez pedig kihat arra, milyen táplálékforrásokat hasznosíthat a madár. A repüléshez különleges izmokat kell fejleszteni és működtetni, valamint ügyelni kell a tollazat ápolására. Úgy tűnik, a kis szigeteken uralkodó szél is közrejátszik abban, hogy például egyes guvatfélék röpképtelenné váltak. A földön tartózkodó madarakat ugyanis nem fenyegeti az a veszély, hogy a szelek elsodorják őket az otthonuktól. 

A röpképtelenné válás fokozatai napjainkban is megfigyelhető: például a nagytestű túzokok csak kelletlenül emelkednek  a magasba. A dél-amerikai gőzhajórécék között akadnak olyan fajok, amelyek még képesek repülni, míg mások menekülés közben úgy pedáloznak szárnyukkal a vízen, akár a korabeli gőzhajók forgólapátja. 

A nagytermetű futómadarak és a kivik elvesztették a szegycsonti taréjukat. A röpképes madaraknál a szegycsonti taréj szolgál az erős szárnymozgató izmok tapadási felületéül. 

  

A röpképtelen madarak két csoportja pusztult ki a jelenkorban: az új-zélandi moák (a legnagyobb faj 3,6m magas és 230 kg súlyú volt) és a madagaszkári elefántmadarak (3 m magasak és akár 400 kg súlyúak is lehettek). A kisebb szigeteken élt röpképtelen madarak (mint például a mauritiusi dodó) ősei még röpülve érkeztek szigetükre, ahol a ragadozók hiánya miatt veszítették el röpképességüket. Ugyancsak nem tartoznak a struccalakúak közé a Dél-Amerikában élt gyilokmadarak (mint például Phororhacos, Gastornis és Adalgalornis nemek), illetve az Ausztráliában élt menydörgő madarak (Dromornithidae). Ezek azért maradhattak fenn a késő negyedkorig, mert kontinensükön nem voltak specializált méhlepényes ragadozó emlősök. A gyilokmadarakat a Panama-földhíd kialakulása után Dél-Amerikába áttelepült észak-amerikai méhlepényes ragadozók irtották ki, a dromornitidákat pedig valószínűleg az Ausztráliába betelepülő emberek.

A röpképtelen óriásmadarak a dinoszauruszok kihalásával indultak gyors fejlődésnek a kainozoikum elején: ekkor a szárazföldeket már nem uralták a hüllők, de még az emlősök sem indultak robbanásszerű fejlődésnek, és a futómadarak minden kontinensen jelen voltak. Hanyatlásukat a nagy testű, méhlepényes ragadozók megjelenése és elterjedése okozta a negyedidőszakban.

Mivel a sruccalkatúaknak már a közvetlen ősei sem tudtak repülni, gyalogosan jutottak el mai és egykori élőhelyeikre. A jelenleg élő lapos szegcsontú madarak öt családját a kivi-, a strucc-, a nandu-, a kazuár- és az emu alkotják. 

A világ legmagasabb madara, a strucc egyben az egyetlen madárfaj, amelynek lábán csak két-két ujj található. A 2,4 méter magasságával és a 130 kg súlyával a hím strucc  magasabb és testesebb az embernél. A strucc a madárvilág futóbajnoka, óránként 60 km/h sebességgel képes futni. Csökevényes szárnyai a járásban, futásban nem segítik, csak a kakas szárnyát díszítő fénylő fehér dísztollaknak van szerepük a násztáncban. A kakas további ötven, ugyancsak fehér dísztollat a farka fölött hord. A tyúk szürkésbarna, piszkosfehér szárny- és farktollakkal. A kakas köves vagy homokos magaslaton, gyakran bokor mellé vagy alá kaparja fészkét, aminek átmérője a 3 métert is elérheti. Egy fészekbe több tojó is rak le tojást, és azokon felváltva kotlanak: nappal a domináns tojó, éjjel a hím. Nappal a barna tollú tyúk olvad jobban környezetébe, éjszaka a fekete kakas szinte láthatatlan. Még a fejét is lehajtja, ezért terjedt el az a téves nézet, hogy a strucc homokba dugja a fejét. 

A madarak elsődleges szaporítószerve e a kloáka. A laposmellű futómadarak hímjeinek ezzel szemben az emlősállatokéhoz hasonló, bizonyos fokú merevedésre képes péniszük van, ami valószínűleg a többi madártól eltérő testalkatuk miatt alakult ki. 

A Dél-Amerikában honos nandu és a nála valamivel kisebb Darwin-nandu a strucchoz hasonlóan megőrizte feltűnő szárnyát, melyet násztánc során mindketten hevesen rázogatnak. A struccok a sztyeppék és szavannák tápláló növényeit fogyasztják, a nanduk olyan fűféléket és egyéb lágyszárúakat, melyeket a legtöbb állat elkerül. Mindkét fajnak rendkívül hosszú az emésztőtrakutsa, hogy megbírkózhasson a vegetáriánus táplálékkal. 

Az ausztrál régióban három kazuárfajés egy az emu él. Az előbbiek az esőerdőket lakják, míg az utóbbi a nyílt vidékeket kedveli. Az emu a világ második legnagyobb madara, 150-190 cm magas. A magvakat, a gyümölcsöket és a fiatal hajtásokat kedveli. Testének zsírraktáraiból meríti az energiát, amikor a szűkösebb időkben több száz kilométert kénytelen gyalogolni. Nagyon kitartó futómadár: hatalmas távolságokat képes megtenni. Gyűrűzött példányok akár 500 km-re is elvándolroltak a gyűrűzés helyétől. 

A három kivifaj zömök testalkatú erdőlakó, tollruhájuk szőrszálakra emlékeztet. A kiviknek már egyáltalán nincs szárnyuk és azon ritka madarak közé tartoznak, amelyek mindennapi életükben a szaglószervükre hagyatkoznak. Az egész madárvilágban a kivi tojója rakja a testméretéhez képest legnagyobb tojást. Testtömege kb. 2 kg, a tojásé pedig hozzávetőleg 450 gramm., vagyis az állat testtömegének csaknek az 1/4-e. A tojó 1-2 tojást rak le, a hím pedig a nőstény segítsége nélkül 10-12 hétig kotlik rajta. Valószínűle azért a hím kotlik, mert a nősténynek olyan sok energiájába kerül a tojásrakás, hogy ha megpróbálna kotlani, éhen pusztulna. 

 

A pingvinek majdnem tökéletes úszók és percekig kibírják a víz alatt, amikor halat keresnek. A legnagyobb pingvinféle 115 cm, a legkisebb csak 40 cm magas. Orsó alakú testük a szárazon nehézkes, viszont a víz alatt rendkívül áramvonalas. A közegellenállás csökkentését szolgálják rövid, lapos, testük teljes felületén növő tollaik is. Ez a tollazat a hőt rosszul szigeteli, ezért a pingvinek bőre alatt vastag zsírréteg van. A tollak a zsírréteg alól erednek. Szárnyukon nem nőnek evezőtollak. Csontjaikban a velő olajos. Másodpercenként kettőt-hármat is csapva a víz alatt hajtják magukat előre, mintha ott repülnének. A leggyorsabban úszó pingvinek sebessége eléri a 36 km/h-t. Eközben az e célokra átalakult lábukkal kormányoznak, illetve fékeznek. Úszásuk leginkább a delfinekéhez hasonlít, és azokhoz hasonlóan időnként ki is szökkennek a vízből. Annak érdekében, hogy vedléskor a kihulló tollak helyén maradó lukak ne rontsák hőszigetelésüket, az új tollak előbb kezdenek el nőni, és valósággal kitolják maguk elől a régieket. A tollváltás ideje néhány hét, és a madár számára igen megerőltető. Szárnyukat nem tudják se teljesen kinyújtani, se teljesen összehajtani.

A röpképtelen fajok köréből kerülnek ki az első fajok, amelyek kihalnak, ha az élőhelyükön újonnan megjelenő telepesek szarvasmarhákat, kecskéket és más háziállatokat, illetve patkányokat, kutyákat és macskákat hurcolnak be magukkal. A földön fészkelő madarak teljesen védtelenek az új veszélyforrásokkal szemben, illetve a betegségekre is fogékonyabbak. A struccot nem fenyegeti kihalás, de egyes alfajai már kipusztultak. A nandukat a vadászat veszélyezteti. A kazuárok jövője szintén bizonytalan. A kivik közül a legritkább képviselőjük, a kis csíkos kivi állománya annyira megcsappant, hogy biztonság kedvvért a megmaradt példányokat áttelepítették a kapiti-szigetre. Itt lassú gyarapodásnak indult az állomány, de a kivifajok fennmaradása továbbra is kérdéses. A világ egyik legritkább madara az Új-Zélandon élő kakapó vagy bagolypapagáj. Siklórepülésben képes megtenni 70-100 métert, de ennek ellenére a röpképtelen madarak közé tartozik. Éjszakai életmódot folytató madár, bogyókat, füveket és gyökereket fogyaszt. 

 

Források:

www.wikipedia.org

Alan Greensmith - Colin Harrison: A világ madarai

 

 

Vissza a bloghoz