Az állatvilágban az élet mozgatórugója a szaporodás. Minden faj arra törekszik, hogy minél több utódot hagyjon hátra. A szaporodás jogáért vérre menő küzdelmeket folytatnak. Ismerjük most meg a néhány egyedülálló és szokatlan módszert, melyet az állatok kifejlesztettek a szaporodás érdekében!

A szexuális viselkedés eltérő a hímek és a nőstények esetében. A hímek a mennyiséget tartják szem előtt, igyekeznek annyi nőstényt megtermékenyíteni, amennyit csak tudnak. Ezzel szemben a nőstényeknek a minőség a fontos, ők nagy gondot fordítanak a leendő partner kiválasztására. A hímek milliószámra termelik a spermiumokat, melyek bármikor rendelkezésre állnak, míg a nőstényeknek időszakosan megérő, korlátozott számú petesejtjük van. A nőstények emiatt nem sietik el a dolgot, időt áldoznak arra, hogy a legerősebb, legszebb, vagy legnagyobb hímet megtalálják, mivel ha attól a hímtől születnek kicsinyei, azok nagyobb eséllyel maradnak életben és adják tovább saját genetikai örökségüket.

Egyszer tudósok madarakkal kísérleteztek azt vizsgálva, mennyire számít a külső megjelenés. Először levágták egy domináns pávakakas legszebb faroktollait. Ez a kakas korábban rendkívül népszerű volt a tojók körében és a legtöbb a nőstény ennek a kakasnak a közelében csipegetett. Megtépázott tollakkal azonban már nem volt ilyen sikere és a tojók hamarosan egy másik kakast választottak. Egy másik alkalommal egy sikertelen hím galamb tollazata közé élénk színű műtollakat helyeztek. A tojók közül néggyel rövidesen párosodni tudott a hím, holott azelőtt nem volt egyetlen partnere sem. A zebrapinty tojói is a legpirosabb csőrű hímeket keresik. A pintyek viselkedését szintén vizsgálták mesterséges körülmények között. Néhány hímet nagy mennyiségű sárgarépával etettek, míg más hímek eledeléből elvonták a karotint tartalmazó répát. Két szép hímet kiválasztottak mindkét csoportból, majd egy kalitkarendszer két oldalára helyezték őket, középen egy tojóval, aki tetszés szerint bemehetett a hímek kalitkájába, azok viszont nem mehettek oda a tojóhoz. Több nősténnyel megismételték a kísérletet és minden alkalommal az élénk piros csőrrel rendelkező, répával etetett hím közelében üldögéltek a tojók, illetve hozzá mentek be. Az állatvilágban tehát a külső igen is számít. A nőstények arra következtetnek a gyenge kiállású hímek láttán, hogy azok betegesebbek, evolúciós szempontból nem előnyös, ha azokkal a hímekkel párosodnak. Valószínű, hogy a gyenge hím nem tudná rendesen etetni a kicsinyeit, és maguk az utódok is gyengébbek lennének.

Az állatok, különösen a hímek különféle technikákat és néha csalásokat fejlesztettek ki annak érdekében, hogy magukhoz vonzzák a nőstényeket.

Egyes tintahal félék sajátos módszerrel biztosítják, hogy apák lehessenek. A szaporodási időszakban az ivarérett, nagy hímek háremet gyűjtenek maguk köré, melyet féltve őriznek. A nőstények ki-be járnak az üregekben és barlangokban a nagy hím felügyelete alatt. Egyes fiatal hímek azonban csalással elérik, hogy párosodjanak. A tintahalak híresek színváltó képességükről. Az élénk színű állatok általában magasabb rangúak, illetve a színeikből következtethetünk a kedélyállapotukra. Az ideges, vagy fenyegető tintahal sötét, piros színeket vesz fel, míg a megfélemlített, gyengébb egyedek akár teljesen el is fehéredhetnek. Az alacsony rangú, kisebb hím tintahalak megtévesztő színeikkel csapják be a domináns hímeket. Teljesen elhalványulnak, nősténynek tettetik magukat, még azt is hagyják, hogy a nagy hím látszólag „párosodjon” velük. Egy ideig biztonságban ólálkodnak a háremben és úgy viselkednek, mint a többi nőstény. Amikor viszont egy nőstény kész a párzásra, a fiatal hím él a lehetőséggel, és a nagyobb hím szeme láttára termékenyíti meg a nőstényeket.    

Más halfajtáknál, mint például a bohóchalaknál a nemek nem is olyan egyértelműek. Minden bohóchal ugyanis nőstényként kezdi az életét és csak az ivarérettség elérése után alakul hímmé néhány egyed stimuláló faktorok jelenlétében. A bohóchalak lazább csoportokban élnek a mérgező csalánozók karjai közt. Ha egy domináns hím elpusztul, a rangban legmagasabb nőstény példány alakul át hímmé. Náluk mindig a nőstény a nagyobb, néha háromszor akkora, mint a hím. A bohóchalaknak nincsenek nemi kromoszómái, az ő nemük nem a megtermékenyítéskor dől el. A kis bohóchal ivadékok még hermafroditák (kétneműek). Ha egy kis hal fejlődése egy nőstény közelében zajlik, akkor a nőstény által termelt feromonok lelassítják a növekedését és hímmé alakítják a halat. Ha azonban később a nőstényt elkapja egy ragadozó, vagy más okból elpusztul, akkor megszűnik a gátló hatás és a hím 5-12 hónap alatt nősténnyé változik.

Más fajoknál fordítva van, a hímekből lesznek nőstények. Pár hónap alatt az állat teljes testfelépítése megváltozik, átalakulnak belső ivarszervei és a külső nemi jegyek (halaknál pl. a hímekre jellemző nagyobb és színesebb úszók) is megjelennek.

A hímeknek különféle módszereket kellet kifejleszteniük annak érdekében, hogy ők legyenek a biztos befutók a nőstényeknél. A kutyaféléknél párzáskor összeragadnak a párok. Ez arra szolgál, hogy a hím megakadályozza, hogy a nőstény más kanokkal is párosodjon és így ő legyen a megszülető összes kölyök apja. Az összeragadás oka, hogy izgalom hatására a hím nemi szerve megduzzad a nőstényben és nem tudja kihúzni. Ez az állapot akár egy óráig is eltarthat. A nőstény egy tüzelés alatt 10-12 petesejtet termel, ám ezek a párzáskor még éretlenek. A spermiumok akár 7-12 napig is életképesek a szuka testében, és amíg meg nem érnek a petesejtek, addig a spermák megtapadnak a méh falán. Amikor pedig megváltozik a szuka hormonszintje, jelezve, hogy itt az idő, a spermiumok megindulnak.  

Más állatoknál, például a bálnáknál az elsőből akár utolsó is lehet. A szaporodási időben a kékbálna nősténye 10-12 hímet is magához vonz és sokukkal párosodik is. A hím bálnák szokatlanul nagy mennyiségű ondót juttatnak a nősténybe, és az utolsóként párzó hím egyszerűen kimossa a nőstényből az előző hímek spermáit, így sok esetben az utolsónak párzó hím lesz a nyerő. Ugyanezt a stratégiát alkalmazzák még a csimpánzok is. Náluk azért van szükség a nagy mennyiségű ondóra, mert a nőstények igecsak szexéhesek és sok hímmel folytatnak viszonyt.  

A rovarvilágban a párzás sokszor az élet végét jelenti a hímek számára. Több pókfaj, például a fekete özvegy, valamit az imádkozó sáskák nőstényei is megölik és megeszik a kisebb méretű hímet párzás közben vagy utána. A hím számára az önfeláldozás nem hiábavaló: biztosítja, hogy ő termékenyítette meg a nőstényt, ráadásul a hím fehérjedús testéből a nőstény rögtön elkezdheti a peték termelését. Az imádkozó sáska hím nagyon körültekintően és lassan közelíti meg a mindig éhes párját. Amikor ráugrik, a nőstény gyakran elkapja és leharapja a hím fejét. A hím sáska azonban nem pusztul el, fej nélkül is képes megtalálni a nőstény ivarnyílását. Sőt! A fejvesztett hím még intenzívebben párzik, mint fejjel a nyakán. Ennek az az oka, hogy az imádkozó sáskának nemcsak a fejében, hanem a teste többi részén is vannak idegközpontjai. A hím csak a párzás után pusztul el, ha addig a nőstény nem falja fel teljesen.

Az emlősök körében a hímek legtöbbször túlélik a szerelmes időszakot, ám itt is vannak kivételek. Az Ausztráliában honos Atechinus nemzetségbe tartozó erszényes egér hímjei a végkimerülés következében valamennyien elpusztulnak. A hímeket közel két héten keresztül semmi más nem érdekli a szexen kívül, még táplálkozni is elfelejtenek. Egy idő után már nem is tudnának enni, mivel a heréi abnormális módon megduzzadnak, a gyomruk összeszűkül. A hímek csak párzanak és párzanak, végül az élelemhiány, a kimerültség és a betegségek végeznek velük. Az összes hím kivétel nélkül elpusztul és csak nőstény példányok maradnak életben. Minden évben egy egész generációnyi hím erszényes egér esik áldozatul a szaporodási maratonnak. Az ok egyszerű: ha megérnék a következő évet, akkor szinte biztosan a saját anyjukkal, vagy lányaikkal párosodnának. A természet tehát így előzi meg a beltenyészet kialakulását. 

Az ágyi poloska igen brutális módon párzik. Ha a hím talál egy nőstényt, egyszerűen leszúrja a nőstényt a tőrre hasonlító, hegyes nemi szervével. A spermiumok először a nőstény vérkeringésébe jutnak, majd végül fenn akadnak a nőstény szaporítózsákjában. Ha egy kifejlett hím egy fiatalabb hímet talál, akkor még érdekesebb dolog történik. Őt is leszúrja és a kisebb hímbe injektálja a spermáját. Ha a kisebb hím legközelebb párzik, a tudta nélkül nem a saját, hanem a nagy hím örökítőanyagát adja át a nősténynek.

Néhány állatfaj hímje a végletekig megy el, ha utódgondozásról van szó. A tengeri csikóknál ellentétesek a nemi szerepek, ugyanis az élővilágban a tengeri csikó hímje az egyetlen, aki szül! A nőstény a hím hasán lévő nyílásba helyezi a petéit, majd magára hagyja az apukát. A hím megtermékenyíti a petéket, majd vemhes lesz. A hasa egyre csak nő, míg a terhesség végén szó szerint megszüli, a költőtasakból a külvilágba engedi az utódokat.  

Az európai horgászhal hímjének könnyű az élete. A hím horgászhal az egyetlen parazita faj, amely a nőstényen élősködik egész életén keresztül. Mikor a hím talál egy nőstényt, beleharap a testének bármely részébe és állkapcsával a nőstényhez csatlakozik. Idővel már a vérkeringésük is összenő, a hím teljes mértékben a nőstény táplálékbevitelétől és oxigénellátásától függ. Az egyetlen dolog, amit a hímnek önállóan kezd végeznie: a légzés. A nősténynek a szaporodáshoz is „kéznél van” a partner. A hím egy idő után szó szerint elkezd összezsugorodni, míg az egész állatból gyakorlatilag a heréi maradnak, melyek az ikrák megtermékenyítéséhez szükségesek.

 Egy nagyon különös eset zajlik egy őserdőben honos tripsz atka faj nőstényében. Amikor megfelelő mennyiségű táplálékot gyűjt, petéket termel, melyekből először hímek kelnek ki. A hímek megtermékenyítik saját anyjukat, sőt fejletlen lánytestvéreiket is, majd elpusztulnak, mielőtt egyáltalán világra jönnének. A megtermékenyített lánytestvérek átrágják magukat anyjuk testén és mivel már ők is vemhesek, a folyamat kezdődik előröl.

 A kenguruk vemhessége is említésre méltó. Már az anatómiájuk is szokatlan. A nőstényeknek ugyanis kétágú hüvelyük, valamint két különálló, szeparált méhük van. A párzás után, ha nem megfelelőek az időjárási körülmények, a nőstény fel tudja függeszteni a megtermékenyített petesejt fejlődését, hogy az utód a bőséges esős évszakban szülessen. Születéskor a kiskenguru az emlősök közül az egyik legkisebb és legfejletlenebb élőlény. Az anya súlya az újszülött kicsinek a harmincezerszerese. Teljesen vak és csupasz, inkább emlékeztet egy féregre, mint emlősre. Hátsó lábai nincsenek, saját erejéből, a mellső lábai segítségével kell felmásznia anyja erszényébe. Ha a szőrrengetegben eltéved, elpusztul, mivel az anya nem segít neki. Az erszényben rákapaszkodik egy emlőre és el sem engedi hónapokon át. A szülés után nem sokkal az anya újra párzik és újabb kicsinye indul fejlődésnek. Gyakran előfordul, hogy a legidősebb utód már elhagyja az erszényt, csupán szopni dugja be a fejét az erszénybe, míg az erszény belsejében egy testvére fejlődik, sőt a nőstény méhében már egy harmadik kölyök is fejlődésnek indult. Ínséges időszakban ez a többrétegű szaporodási stratégia biztosítja, hogy legalább 1 utód megérje a felnőttkort. Ha ugyanis olyan nagymértékű a szárazság, hogy az anya nem képes ellátni legidősebb gyermekét, akkor egyszerűen feláldozza, magára hagyja azt. A még mindig tejen élő utód nem marad életben, az anya magát menti a kölyke helyett, de így is megment 2 erszényben lévő kiskengurut, melyek az idősebb testvér hiányában intenzívebben növekedhetnek.

 Vannak állatok, melyek hímek nélkül is képesek vemhesülni és utódokat kihordani. Az Egyesült Államok délnyugati sivatagjaiban élő futógyíkok, másnéven ameivák minden egyes létező példánya nőstény. A nőstények klónozzák magukat és saját maguk kicsinyített másait hozzák világra. A szűznemzéssel szaporodó gyíkok azonban nem tudják teljesen nélkülözni a szexuális együttlétet. A nőstényeknek leszbikus párosodást kell végrehajtaniuk és kölcsönösen „megtermékenyíteni” egymást. Ha két nőstény találkozik, az egyik, amelyik még nem teljesen ivarérett, eljátssza a hím szerepét, rámászik a kifejlett nőstényre és párzó mozdulatokat végez. Ez váltja ki a nőstényben a tojások létrejöttét.

 

Egy másik állat, amelyik szintén szűznemzéssel szaporodik, a levéltetű. Náluk is csak nőstények léteznek, és még párzásra sincs szükség ahhoz, hogy elevenen megszülető utódokat produkáljanak. A hím nélküli szaporodásnak egy hátránya van: a genetikailag megegyező, egymást klónozó élőlények sérülékenyebbek a betegségekre. Ha a klónozás során hiba csúszik az eljárásba és hibás génekkel rendelkező példányok jönnek létre, akkor az egész faj veszélybe kerülhet. A szex tehát evolúciós szempontból azért jött létre, hogy az állatok genetikai változatosságát biztosítsa, hiszen az utód fele arányban örökli mindkét szülője előnyös tulajdonságait, vagyis genetikailag sokszínűbb lesz, mint a hímek nélkül létrejövő fajok egyedei.

 

Ezek voltak tehát az állatvilág legkülönlegesebb módon szaporodó képviselői. Vannak ezeken kívül is különc fajok, de minden fajt természetesen nem lehet felsorolni. Az itt megemlített élőlények minden szempontból a szélsőségeket képviselik és pont ez teszi őket a legérdekesebb fajokká.   

 

 A cikk teljes egészében a saját írásom!

 

 

 

Vissza a bloghoz