Az építkező állatok sorában az első a mindenki által jól ismert hód. A hód képes „családi házat”, gátat, várat és víztározót építeni. A hód az egyetlen élőlény a földön, mely az emberhez hasonló mértékben képes megváltoztatni a környezetét. A gallyakból, ágakból, sárból és kövekből készült hódvár bejárata a víz alatt található, hogy védelmet nyújtson a ragadozók elől. A lakás belsejének száraznak kell lennie, ezért a stabil vízszint elengedhetetlen. Ehhez a hód a vízfolyamban széles gátakat épít, melyek szélessége 10m-től több száz méterig terjedhetnek. A legnagyobb ismert hódvár szélessége 800m volt. A gátak középen 1-2m magas, gallyakból kialakított szigeteket is létrehozhatnak, melyek alagutakkal vannak átszőve. A hód életének nagy részét építéssel tölti. Szerencsére a táplálékszerzésre nem kell sok időt pazarolnia, mivel az építőanyaga egyben a tápláléka is. Éles metszőfogaival akár 1m átmérőjű fát is körbe tud rágni. A hód tökéletesen alkalmazkodott a vízi élethez: hátsó végtagjai úszóhártyásak, lapos farka pedig kormánylapátként használható úszáskor. Mellső lábaival pedig képes tárgyakat megfogni és mozgatni.
Az állatvilágban az egyik legcsodálatosabb anyag a pókfonál. Minden pókfaj ugyanabból az anyagból, pókfonálból készít hálót. A pókfonál a világon található egyik legerősebb és legrugalmasabb természetes anyag. A pók hasán található szövőszemölcsökben termelődő fonál akár fél kg-os terhet is elbír. Ezzel szemben az acélfonál már negyedkilós teher alatt is megreped. A pókfonál erősebb, mint a kevlar, a golyóálló mellények gyártásához használt anyag. A legerősebb és legnagyobb hálókat a keresztespók-félék készítik. Indiában, a Karrakpuri hegyekben találták a valaha volt legnagyobb hálót, melynek átmérője fél méter és a legtávolabb horgonyzó szál 6,1m volt. Még a víz alatt is haszálható a háló: a víz felszíne alatt élő búvárpók pókfonálból kicsi „magánlakosztályt” alakít ki. A pókfonál rugalmasságát az embernek eddig még nem sikerült leutánoznia. A pókfonál saját hosszának tizenhatszorosára nyújtható elszakadás nélkül és ezután torzulás nélkül visszazsugorodik eredeti hosszára. Az acélfonál ezzel szemben már akkor elszakad, ha megnyújtják saját hosszának nyolc százalékával. A pókfonálhoz hasonló szintetikus anyag kifejlesztésén számos kutatócsoport dolgozik világszerte. 2010-ben a Müncheni Műszaki Egyetemen sikerült szintetikus pókfonalat kifejleszteni megfelelő fehérjék előállítására genetikailag módosított baktériumok segítségével. Egy másik kutatócsoport mesterséges pók szövőmirigyet hozott létre és leírta a pókfonál előállításához szükséges feltételeket. Az iparilag gyártott mesterséges pókfonalat számos módon lehetne használni. A műtéti cérna például emberi szövetnek tűnne, melyet az immunrendszer nem lökne ki. A fonál összekapcsolhatná az elszakadt idegeket és segíthetné az idegsejt együttesek növekedését. A szakértők szerint a ma legjobbnak számító fonalakat felválthatnák olyan anyagok, amelyek gyártása a drága kőolajtól független.
A pókokon kívül a termeszek is csodálatos és tartós építményeket hoznak létre. A méretükhöz viszonyítva a termeszek építik a legnagyobb „épületeket” az állatvilágban. A várak általában 6m magasak, de találtak már 3m széles és 13m magas „felhőkarcolókat” is. A termeszvárak hosszú ideig fennmaradnak és akár 12 tonna építőanyagot is tartalmazhatnak. A termeszvárak legtöbbször kupola alakú, csúcsuknál keskenyedő, keményfalú létesítmények. Apró fűszálakból, sárból, nyálból és termeszürülékből készülnek, mely agyagszerűvé dermed a tűző napon. Érdekes módon a belseje egyáltalán nem forró, jól kidolgozott szellőzőrendszer biztosítja az optimális hőmérsékletet. A levegő szüntelenül kering a járatok közt. Ha valahol megsérül az építmény, munkások hada siet a megrongálódott részhez és tüstént a nekilátnak a helyreállításnak. A termeszeknek 2 kasztja ismert: a szaporodóképtelen dolgozók és katonák, melyek egész életüket a vár építésére és védelmére szentelik, valamint az ivaros hímek és nőstények, melyek egyetlen feladata a szaporodás. Ha a termeszvárat ellenséges rovarok, például rablóhangyák támadják meg, a katonák felfújják testüket, eltorlaszolva így a járatokat, majd szó szerint felrobbannak és a testmaradványaikkal beterítik a betolakodókat.
A madárvilágban a telepes verebek építik a legnagyobb fészkeket. A száraz nyugat-afrikai vidékeken akár 300 különálló, fűből szőtt lakást is megépíthetnek. Az erős nap ellen a verebek hatalmas, pálmalevelekből font kupolatetővel fedik a fészkek tetejét. Folyamatosan bővítik az építményt, így akár 2m magasra és 8m hosszúra is nőhetnek a „kastélyok”.
A legértékesebb otthont a Délkelet-Ázsiában honos szalangána madarak néhány faja építi. A sarlósfecskék és szalangánák speciális váladékot használnak, mely a nyelvük alatt megnövekedett nyálmirigyekben termelődnek. A fehérjében és cukorban gazdag váladék a fészek fő összetevője. A kínaiak a fészkeket a kedvenc csemegéjüknek tartják, kb. 1500 éve fogyasztják. A fecskefészek leves különleges és értékes fogás. A fészkek szedése veszélyes, mert falakról és mély barlangok mennyezetéről kell gyűjteni. Csak Hongkongban, ahol az éves fészektermés 60%-át fogyasztják, 8 millió fészket szállítanak 20 millió font értékben. Egy tál leveshez két fészek szükséges.
A cikk a 3. évezred című magazin 2012 nyári különkiadása (100 legnagyobb extrém történés változó földünkön) alapján készült.